Game of Thrones (Trónok harca): az 1. évadról

 

A Trónok Harca enyhén szólva sem az én stílusom, bár mostanában az ellenkezőjéről győznek meg a sorozatok, de elég szkeptikusan álltam ehhez, viszont miután pozitívakat írt róla Tibi, gondoltam egy próbát megér, hisz ő sem rajongója nagyon az ilyen típusú sorozatoknak, mégis tetszett neki. Azért tartottam tőle, mert attól, hogy még valami közönség kedvenc nem biztos, hogy bejön, így két hónapja megnéztem a pilotot, ami egész jó volt és utána a nagy Supernatural-darában nem került rá sor, de a hét elején be is fejeztem a "remekművet". Szerintem enyhén túl van hypeolva, de ezek ellenére jó sorozatnak tartom. Valahogy én nem láttam meg benne azt a varázst, amiért itthon is netes körökben ennyire népszerű legyen.

Szerintem nagyon lassú volt a cselekményhaladása és vontatott is volt. Én részek végén történt cliffhangerek miatt néztem végig, mert oda mindig sikerült valami jó kis csavart bedobni. Szóval látok abban jogos kritikát, amikor valaki azt mondja, hogy beszélnek, szexelnek, beszélnek, de azért a dialógusok szerintem jól megvannak írva és még tanulságot is levonhat belőlük az ember. Talán a lassúság azzal is magyarázható, hogy sok a szereplő és 1000 oldalas könyvből kellett forgatókönyvet írni. Nekem fogalmam sincs az alapműről, de nem tervezem elolvasni, mert annyira nem érdekel. Az egészet alapozásnak éreztem. Magyarán, hogy előkészítenek mindent a trónért folyó harcokhoz, hiszen a végén kirajzolódott, hogy kik pályáznak a koronára, plusz engem érdekel az is, hogy miféle szörnyek jönnek el a téllel.

Maga a világ megalkotása középkorszerű, hisz minden jelentős férfi lovag, de én kiakadtam azon, hogy mennyire tárgyként kezelik egyesek a nőket. Tudom, hogy nem mindegyik karakter volt ilyen, viszont engem az ilyenekkel fel lehet bosszantani. Főként akkor, amikor egy férfi mindenféle következmény nélkül megüt egy hölgyet. Nem vagyok feminista, viszont mentem volna gyilkolászni, főként mert általában olyan ütött meg nőket, akiknek nagy volt a pofájuk. A férfiaknak kedvező meztelenkedős jeleneteket is sokallottam.

Ezek ellenére sikerült méltóságos és talpraesett női karaktereket írni. Szerintem erre a legjobb példa Daenerys Targaryen, aki nekem személy szerint az egyik kedvenc szereplőm lett. Például nála észrevehető egy pozitív irányú jellemfejlődés. Az elején egy érzékeny kislány volt, aki a bátyja akaratát teljesíti, viszont a végére egész magabiztos lett. Tényleg  igazi királynővé érett. Kíváncsi vagyok, hogy ő hogyan fog boldogulni a harcban. Arya Starkot pedig a tipikus fiús lány karakter volt, aki nem akart hölgy lenni, hanem harcos. Az ilyen típusú karaktereket mindig kedveltem, főleg az ilyen férfiak uralta világban.  Catelyn Starkot is egész szimpatikusnak találtam.

Akadtak szimpatikus férfikarakterek is, bár azok között volt olyan is, akit nem bántam volna, ha mondjuk kinyírnak. Többségében a Stark urakat kedveltem, én közéjük sorolom Havas Johnt is. Leginkább Ned Stark volt szimpatikus, viszont ami vele történt az enyhén lesokkolt. Nem is gondoltam volna, hogy ilyet megmernek az alkotók lépni. A Lannisterek közül Tyrionon szórakoztam remekül. Igazából egy feslett fickó, de mégis tudtam kedvelni, mert voltak jó dumái. A rokonságát kiirtanám, mert ők a negatív szereplők.

Amire viszont abszolút nem lehet panaszom az látvány. Nem tudom, hogy mit forgattak szabadban és csináltak meg CGI-al, de teljesen valósághű lett a díszlet, a jelmezek, a kor, a helyszínek. Ahhoz képest pedig, hogy az HBO egy kábelcsatorna azért adtak a küllemre. Olvastam is valahol, hogy leginkább ez viszi el a pénzt. Ja a színészeknek ne legyen bajuk a fizetésükkel.

Összességében: 10/7

Lassúság és nők tárgyiasítása zavart, szóval nem látom benne a nagyságot, de potenciál lehet benne. Nekem nem lett a kedvenc sorozatom, viszont megnézem a maradék két szezont, hisz csak 20 együtt. Azért sikerült valamennyire az aggályaimat eloszlatniuk. Egyelőre azért szünetre rakom a koronáért való háborút.

Once Upon A Time: a 3. évad 8 rész után

A Once Upon Time-ról azóta írni szerettem volna, amióta elkezdődött a 3. évad, de egyszerűen nem volt kedvem hozzá, mert nem vagyok különösebben elégedett az eddig látottakkal, viszont ez nem katasztrofális, hogy emiatt kaszáljam a mesevilágot. Most úgy érzem, hogy muszáj írnom, mert tegnap este láttam a 8. részt, ami akkorát ütött szerintem, hogy még mindig keresem az államat, mert egy elég meglepő lépést tettek meg a készítők és nemcsak amiatt lett jó a rész, hanem mert végre sikerült mindent izgalmasan tálalni, ami eddig egy-két rész kivételével nem igazán ment. Ezek után tűkön ülve várom a következő részt, mert adott egy jó folytatás lehetősége. Tovább spoilerezem.

Muszáj megemlékeznem az eddig történtekről, mert az eddig leadott részek felében voltak egyaránt jó, rossz és felesleges pillanatok. Ugye az egész család szerintem elég röhejes módon elment megmenteni Henry-t, aki a legigazabb hívő. Ez a pontja a történetnek karakterhű, hisz Henry még az átok megtörése előtt hitt az egész mesevilágban és egy gyerek, akik az ilyeneket még elhitetik. Mondjuk neki ez a valóság. Sokáig agyaltam, hogy mire kell Pán Péternek Henry, ami ki is derült.

Szerintem sok volt az olyan rész, amikor a Henry-mentőakció nem haladt, inkább a játékidőből ment az idő, amikor hoztak egy új szereplőt és annak az élettörténetét megismertük a másik oldalon. Emmáék hol erre, hol arra mászkáltak tehetetlenül. Szóval a történet nem igazán akart haladni. Reginát idézve Charmingék kempingeztek, míg Rumpi Belle-hallucinációja boldogította és a dilemmázott. Még így sem igazán értettem, hogy drága Pán Péter barátunktól miért parázik úgy mindenki.

Charming és Snow White drámázását is untam. Drága Daliásunk haldoklott, de Hook megmentette varázsvízzel, ami miatt a szigethez van kötve és ha elmenj meghal. Valahogy ezt a húzást úgy tudom elképzelni a készítőktől, mindig valami akadály van a kapcsolatukban, legyen még egy, hogy hadd izguljanak a nézők. Úgy is tudtam, hogy nem hal meg. Valahogy már szegények szerintem feleslegesek a történet szempontjából és csak vannak. Örülök, hogy végre belátták, hogy Emma egy felnőtt nő. Amúgy már kitalálták, hogy Charming hogyan jut haza. Miért kedveznek a fanoknak? Furcsa, engem mostanában idegesítenek.

Emma karakterfejlődése egész jó irányt vett. Jennifer Morrison is jobban hozza eddig, mint tavaly. Személy szerint örülök, hogy elkezdett varázsórákat venni Regina-tól. Engem érdekel, hogy mi rejlik benne és, hogy ebből mit hoznak ki a folytatásban. Egyedül a meglibbentett szerelmi háromszög nem tetszett, amit szerencsére egy rész alatt eltussoltak, mert Emma megmondta a két kis kakasnak, hogy ő a fiát akarja és nem foglalkozik szerelmi kérdésekkel. Amúgy a két pasi Neal és Hook. Mindkettőjüket kedvelem, úgyhogy győzzön a jobb férfi.

Regina újra gonoszkodós és olyan jó beszólásai vannak. Jobb a Gonosz Királynő Regina, mint a sírásra álló, aki előadja a magányos vagyok műsorszámát. Nyugalom az új szerelemlehetőségét neki is lesz majd, amiért őszintén szólva szurkolni fogok neki. Lana Parilla brillírozása azért sokat javított a néhol vontatott és idegesítő perceken. Amúgy egy költői kérdés: miért nem cserélnek ruhát vagy tisztálkodnak? 

Rumpelstilskin igazából csak volt, mert öt részen át ült a tábortűz körül és a csuhababát szorongatta, ami azt hittem Baeé volt. Nagyon pedzegették a közte és a Pán Péter között lévő kapcsolatot. Sejtettem, hogy van közös múltjuk. Valami gyerekkori dologra tippeltem és nem is jártam rossz úton.

Pán Péter, az évad gonosza szerintem egy jó figura, mert kellően lehet utálni és ahogy beszél már párszor behúzna neki az ember. Az az igazi tenyérbemászó figura, akiben semmi jót nem látsz, hát a múltjából is kiderül, hogy egy önző, gyáva féreg, aki mindenkit eltapos, aki az útjában áll. Szerintem a színész is jól hozza, bár amikor hallgatom olyan, mintha a Petinek felsőbbrendűség érzése lenne.

Az elég sok negatívum ideje egy kis pozitív hozzászólás a nyolcadik rész kapcsán, mert ez volt magasan a legjobb rész, az eddig leadottak közül. Nem tudom, hogy mi szállta meg a készítőket, de sikerült a tétet érzékeltetni és tudtam szorítani Rumpinak, hogy na talán ő megmenti Henry-t. Sikerült mindent egy kalap aláhozni. Lehet, hogy az is sokat segített, hogy korlátozott volt a jelenléte a királyi párnak. Ez a rész Rumpelstilskin és Pán-show volt. Elkezdtük megismerni Rumpi gyerekkorát, akinek egy szánalmas csaló volt az apja és igazából nem szerette a fiát, akivel eljutott Sohaországba. Apa ott akart maradni, ezért elhagyta a fiát, hogy újra gyerek legyen, aki Pán Péter. Néztem két percig, próbáltam feldolgozni a sokkot, hogy Pán Péter Rumpi apja, mert erre a csavarra egyáltalán nem számítottam. Nagyon szépen építették fel az egészet, a mesevilágot és a jelent. Az is nagyon jó csavar volt, hogy kiderült Pánnak Henry szíve kell ahhoz, hogy életben maradjon. Persze, Henryt mással etette meg, pedig azt hittem, hogy ez nem történik meg, mert így Pán mindenható lett. Rumpit pedig bezárta Pandora-szelencéjébe, azért várom a jövő heti részt, ami két hét múlva lesz.

Összességében: 10/5,5 - eddig maga az évad, de a 8. rész 10/9
Elég sok negatívumot felsoroltam az eddig évad kapcsán, viszont padlóra küldtök a 8. résszel, úgyhogy kíváncsi vagyok mit hoznak ki ebből a helyzetből. Remélem hatásosan és jól oldják meg, mert ez a rész is azt bizonyítja, hogy van még kraft ebben, bár a nézettsége is acélosabb lenne.

Supernatural (Odaát): a 8. évadról

Alig pár perce fejeztem be a Supernatural 8. évadának fináléját és enyhe sokkhatás ért a rész végén lévő cliffhanger miatt. Próbálom az államat felszedni a padlóról, mert nekem eddig ez a finálé ütötte a legnagyobbat, főleg a testvérek közötti párbeszéd fogott meg igazán. Ennyire nem rohanok előre. Szóval majdnem hivatalosan kb. 2 hónap alatt lenyomtam 8. évadnyi Odaátot, amit őszintén egyáltalán nem bántam meg, mert régen szórakoztam ilyen jól srácokon, plusz új kedvenc férfikaraktert és színészt avattam Jensen Ackles személyében. Nekem ennyiért megérte. Azt hiszem, hogy egy ideig szüneteltettem a húsz részes sorozatokat, inkább a hetikre koncentrálok, de a Trónok harcát megnézem, amit felhoztam magam a Winchester-fivérek új kalandjaival. Azt hiszem így kell egy sorozatot talpra állítani egy gyenge 7. szezon után. Tovább spoilerezem.

Az évad fő szála a Pokol kapuinak bezárása volt és a táblakeresgélés. Sok helyen olvastam, hogy ezt a szálát sokan értelmetlennek láttam. Nekem tetszettek, hogy végül is lenne egy olyan megoldás, hogy a rohadék démonok a pokol tüzében rohadnának örökké, de azért gondoltam, hogy ez nem fog összejönni, mert a sorozatnak jók a számai és nem kaszálják el, így az egyik alapkövet hülyeség lenne kinyírni. Igazából ez a szál szerintem Sam miatt volt teljesen hatásos, mert volt benne erő, hogy ez végigcsinálja akár az élete árán is, de a végén fordult a kocka. Őszintén szólva nem tudom megmondani, hogy miért így nyertek meg, viszont egyszerűen a próbák, amik leépítették Samet zseniálisan voltak tálalva és tudtam szívből aggódni a kisebbik tesóért. Pedig a tapasztalt Supernatural-néző tudja, hogy a srácokat nem lehet elpusztítani. Sam egyáltalán nem rinyált, hanem elfogadta a kihívást és az is bejött, ahogy Dean kezelte az egész szituációt.

Dean, a nagytesó pedig visszatért a Purgatóriumból, ahol kegyetlenebb lett a szörnyekkel és éberebb lett, mégis semmilyen fásultság nem jellemezte idén, hanem remekül oltogatta Samet és visszatért a korábbi önmagához, aki nagyon bírja a szép ázsiai nőket és a pitét. Még mindig imádom. Tényleg jó, hogy a 3. évados önmaga lett és nem egy elfáradt valaki, hanem egy magabiztos vadász, aki szétrúgja a szörnyek seggét és, aki még mindig az öccsére vigyáz. A Purgatóriumos részek szintén zseniálisak voltak.

Egyedül az idegesített, hogy az évad megint feszültség van a srácok között helyzettel kezdődött. Én már untam a tesók veszekedéseit. Szerencsére ennek vége lett a 10. részre. Érthető, hogyha a jellemük ütközik, hisz két teljesen más karakterű srácról beszélünk, de a 4. éve tartó bizalmatlanság már elég. Újra úgy álltak egymáshoz, ahogy korábban végre és őszintén engem majdnem meghatott az a jelenet, ahol a fináléban Sam elmondta a legnagyobb bűnét és, ahogy Dean meggyőzte, engem az fogott meg a legeslegjobban. Végre visszatért a dinamikájuk. Charlie jól mondta, teljesen olyanok, mint egy vén házaspár.

Amúgy megismertük a fiúk apai hátterét, hogy a nagyapjuk egy egyetemes volt, akiről az apjuk azt hitte, hogy elhagyta őt, pedig itt ragadt a mi századukban és nem tudott visszamenni szegény. Szóval bekerültek a képbe az egyetemesek, akik a szörnyvilág mindentudói. Pontosabban a könyveik, ami Sam és Dean öröksége, így birtokba vették az egykori főhadiszállásukat, így lett otthonuk. Például érdekes megfigyelni, hogy Dean-nek mit jelentett, hogy van otthona. A maga módján aranyos volt ahogy a szobáját berendezte. Végül is jó hely, hisz így mi is több dolgot megtudhatunk, ami segíthet. Ez a szál a ,,denevérbarlang" miatt már megérte.

Az angyalok szokás szerint bajt kevertek, ami azért furcsa, mert a keresztények egész más tartanak róluk, hát itt taplók. Castiel is visszatért a Purgatóriumból. Olyan volt, mint egy tökéletes katona, aki mindig azt tette, amit parancsoltak neki. Addig a pillanatig, amíg ez meg nem tört, amikor a szívére hallgatott. Oké, ez irtó közhelyes. Örültem neki, hogy itt van. Főleg amilyen elképesztő kémiájuk van Dean-nel. Amúgy most fedeztem fel a Destiel-fanokat. Szeretem őket, de valahogy maradjon meg ez a tesók vagyunk helyzet. 

Crowley is boldogított minket a jelenlétével. Hébe-hóba démonok is jöttek. Amúgy hatalmas volt a Crowley-t jó oldalra állító jelenet, főleg, amikor nyálas monológot lenyomott. Kaptunk egy új erős démont, Abbadon személyében, aki a következő etapban még sok fejtörést okozhat. Szóval a Pokol Kapui nincsenek bezárva, de az angyalok száműzve lettek a Földre.

Összességében: 10/8,5

Az évad első felében volt három-négy döcögős rész,de visszatért arra a szintre a sorozat, amin eredetileg volt, ezért ez egy erős pontszám szerintem. Az évad második fele zseniális volt és megint voltak elborult részek, mint a rajzfilmes vagy a szerepjátékos, úgyhogy persze, hogy maradok a végéig. Én még akarok pár szezont. Ha maradnak ezek a számok, akkor van ok a reménykedésre.

Videoklip: Demi Lovato - Neon Lights

Demi Lovato-nak tegnap este felé jelent meg a legújabb videoklipje a Neon Lights című dalhoz. Emlékszem, amikor az albumról írtam, akkor ezt a számot megemlítettem, mint egy pozitívum. Az album szerintem még mindig egy gyenge fércmunka, de szórakoztató. Ez a szám nekem valószínű, hogy sohasem lesz a kedvencem, mert hiába szerezte Ryan Tedder, de egy tipikus klubnóta, ami a bulizásról szól, hogy neonfényekben táncolnak. Valahogy több kreativitást várnék az egyik legjobb popdal szerzőtől. Demi-nek el is kell a húzófelvétel, ugyanis a Demi korábbi eladásaihoz mérten gyéren teljesít és a Made In the USA pedig megbukott. Szóval ráférne a nemzetközi siker, főleg egy Heart Attack-méretű. Meg is látszik, hogy Miley sikereitől eléggé elmarad. Szóval karrierelemezgetés után az új klipről. 

Szerintem az énekesnő kisfilmjei közül ez sikerült a legjobban, mert ebben minden ott van, ami kell, de egy sajnos amilyen dal olyan tucat lett a klip is. Túlságosan ez a klubban bulizós vonalat követi, amit már számtalan kolleginája megcsinált. Engem a vízből kijövős jelenet teljesen Rihanna Where Have You Been?-jere emlékeztet. Aztán a férfitáncosok is le vannak vetkőztetve félmeztelenre. Ami pozitívum az a fényképezés, mert az egész videó marha jól néz ki. Demi sem volt még ennyire bevállalós, mint itt, sőt értékelem, hogy normális ruhában táncolt, viszont tőle többet várnék. Valahogy neki a klipjei sosem voltak igazán erősek. Itt elismerem teljesen odarakta magát, úgyhogy aki Lovatics, az úgy is imádni fogja.

Klipdömping

Katy Perry - Unconditionally

Én az "új" Katy Perry-t a túlzott popularitása ellenére nagyon megszerettem. Mintha az énekesnő stílusa letisztultabb is lenne mostanában, ezt leginkább a zenéjéből és a természetesebb külsejéből vontam le. Ezt az utat követi az új kisfilmje is, ami a legújabb kislemezéhez, a Unconditionally-hoz készült. Egy szokásos szeretlek úgy, ahogy vagy típusú szám, mégis valahogy a hitelessége és a minimalista zene eléggé megvett magának. A videoklip szintén ilyen egyszerű. Különösebb történet nincs, inkább metaforák és egyéb szerelemre utaló jelek vannak, mint a mély érzéseket kifejező tánc, a gyönyörűséget szimbolizáló virág, az ütés, ami az erejéről utal vagy a tűz, ami rámutat a mindent elemésztő energiájára. Lehetne erről egy szimbolista dolgozatot írni. Hát Katy Perry az az énekesnő, akinek mindig minőségiek a klipjei és tudod, hogy tőle vannak. Szóval engem megvett.

Lily Allen - Hard Out Here

Lilly Allen egy szimpatikus figura, akinek elég jópofa szarkasztikus és odamondogatós számai vannak. A két kislányos anyukának megérkezett a visszatérő kisfilmje, ami nekem az első refrénig tetszett. Azt hittem, hogy a mai popsztárok kiosztása lesz benne. Persze, van ilyesmi benne, de inkább tűnik nekem mindenem megvan típusúnak az egésznek. Kicsit szerintem sok a lenge öltözetű csaj. Gondolom, ez a férfi popsztároknak szól. Jobban díjaznám a számot is ha nem nyúltak volna bele az ő hangjába és egyéb géphangok sem csúfítanák el. 

One Direction - Story of My Life

A One Directiont még mindig túlhypoltnak tartom, viszont ez a klipjük egész jó lett. Igazából ez a tudom, hogy honnan jöttem és kik a támaszai típusú kisfilm. Láttam már ilyet, viszont a videót megnézve valamiféle jó érzés önt el. A dal maga tipikus 1D-nóta. Azért a középtempójú dalaik között akad ennél jobb is. Egy megnézést még az antiktól is megér. Amúgy hétvégén előreláthatólag Supernatural 8. évad mellé a srácok új albuma is terítékre kerül.

Katy Perry: Prism - a jó poplemez

Katy Perry napjaink egyik legsikeresebb és legnépszerűbb énekesnője, pedig anno sokan nem hittük, hogy az, aki arról énekel, hogy megcsókolt egy lányt a második albumának kislemezeivel nagyot robbant. Tudniillik Katy az első női előadó, akinek egy albumról öt listavezető slágere volt az USA-ban. Szerintem akkor ők sem gondolták, hogy az egyik legfelkapottabb énekesnő lesz. Három év szünet után pedig a harmadik albumával jelentkezik a kaliforniai hölgyemény, ami máris az eladási listák élére került.

A manapság felkapott popénekesnők közül nekem Katy Perry a kedvencem, mert egyrészt nem próbálja magát eladni különösebben a testével, másrészt nem hiszi azt, mint Lady Gaga, hogy újra definiálja a popzenét. Persze, benne is megvan ez a vegyetek komolyan művészi hajlam, mégis tisztábban van azzal, hogy ő csak egy popénekesnő, aki szereti ezt csinálni, viszont nem hiszi, hogy ő találta fel a spanyol viaszt. Valami ilyesmi szellemben készülhetett a Prism is, aminek Max Martin és Dr. Luke voltak a producerei. Ők voltak a Teenage Dreamért is felelősek, úgyhogy a bevált sikerreceptet nem cserélték le. Hülyék is lettek volna. Bár én többet vártam az egésztől, mert rockos és sötét lemezt ígértek egy éve, de amikor az első single és képek kikerültek, sejtettem semmi újítás nem lesz a hangzásban, viszont ebben annyira igazam nincsen.

Érezhetően megmaradt a bohóckodás, a fiatalos lendület, viszont valamivel érettebb lett a hangzás. Valahogy az egész letisztult, mint a borító. Rámondhatom erre a korongra, hogy igen Katy Perry határozottan felnőtt az én szememben, annak ellenére, hogy ez is csak egy egyszerű poplemez. Szóval ez is eléggé nagybetűs poplemez, amiben van egy-két jók kis kísérlet, de csak annyira, hogy a KatyCat ne rántsa ki a fülhallgatót a füléből. Elismerem, hogy nekem nagyon tetszett az album, mert nem akar határozottan többnek látszani, mint ami. Mégis azt kell mondjam, hogy nekem igazán csak az albumnak az első fele tetszik, mert a második felén olyanok a középtempójú felvételek, hogy ezt már hallottam, unalmas, túlságosan komolykodós. Ezek mondjuk azok a felvételek, amik túlságosan is azt üzenik, hogy én annyira érzékeny nő vagyok.

Annak kifejezetten örülök, hogy Katy hangja uralja a lemezt. Szerencsére most nem nyúlkáltak bele a hangjába gépekkel, persze egy-két géphang akadt. Szerintem fejlődött a hangja, mert mintha erősebb lenne és tényleg ez van előtérbe.

Az album első fele tele van potenciális slágerekkel, amikhez fejben már elképzeltem a jópofa kisfilmeket. Megszoktam már, hogy Katy klipjei sosem szoktak átlagosak lenni. Igazából szerintem inkább ezekben érzi jól magát, mert van bennük lendület, de egy kis csíntalanság is. A Roar hamar közkedvelt felvétel lett, mert egy rendkívül egyszerű poprock dalocska, ami önbizalmat sugároz. Nemhiába szoktam én is korán reggel azt hallgatni, amikor fogat mosok. A Legendary Lovers egy földöntúli szerelmes szám, mint az ET, nekem leginkább a teret nyert gitár és a törzsi hangzás tetszik, amitől ez is ilyen dzsungeles hatású. Ehhez is lehetne jó klipet csinálni. A Birthday megszokott Katy-sláger, amiben mintha mindennap szülinapja lenne. A Walking On Air a DJ-zene ellenére szerintem az egyik legjobb dal a korongon. Fogalmam sincs miért, de engem ez fogott meg leginkább, pedig nem szoktam lenni azért, amikor valaki egyfolytában egy sort ismételget a refrénben (Van több ilyen dal is.) Az Unconditionally a kedvenc a középtempójú szerelmes számom itt, mert a feltétel nélküli szeretetről szól. Szerintem ez a legérettebb felvétel. A Dark Horse tipikus mai szám, amiben szokás szerint van egy felesleges rapper, most valami Juicy J, engem a zene kifejezetten idegesít, viszont Katy hangja meglepően jól elviszi. Meg sem lepődnék, hogyha kislemez lenne. A This is How We Do egy bulis felvétel, aminek a vége tetszik, amikor Katy beszél, ezek ellenére tipikus sláger. Valahogy a számok hangulata a korábbi slágereit idézik fel bennem. Az International Smile egy világjáró szám. Meglepően jópofa lett, amit gondolom a turnéhelyszínek ihlettek.

Az album második fele nekem teljesen feledhető. A Ghost és a Love Me hiába hasonlítanak az első hasonló számra, de a minimalista zenei világ inkább bealvóssá teszi őket. Nincs bennük különösebb plusz, legalább Katy kifejezi érzéseit John Mayer iránt. A This Is Moment a '80-as éveket idézi fel hangzásban, de nekem túl sok benne a számonkérés. Double Rainbow megint elég lagymatag. A By The Grace God egész jó lenne, ha nem egy tipikus popballada lenne. Esküszöm, miközben hallgatom azon filózom, hogy honnan ismerős. A Spiritual megint ilyen törzsies egy elég monoton zenével. Az It Takes You Better ezek közül a legjobb, ami az ilyen vagyok, fogadj el típusú nóta, szerintem a házassága utáni íze van. Choose Your Battles semmi extra.

Összességében: 10/6

A feledhető második rész sokat levett az élvezeti értékből, viszont ez egy jó poplemez. Valahogy az egész album olyan Katy Perrys. Nem tudom, valahogy ő benne van a dalokban, talán azért, mert ő írja őket egy csapat producerrel. A pontszám ne legyen megtévesztő szeretem a Prismet és tiszta szívvel ajánlom.

Supernatural: a 7. évadról

A Supernatural-nak elértem a leggyengébb szezonját, amire sokan rámondták, hogy így-úgy pocsék. Szerintem sok sorozat szeretne ennyire pocsék hetedik etapot. Annak ellenére, hogy szerintem is méltatlan a korábbi színvonalhoz ez az évad, de számomra még megőrizte azt a szerethetőséget, ami miatt röpke másfél hónap alatt a szívemhez nőtt a széria. Bízom benne, hogy innen már csak feljebb visz az út, hisz a 8. évadnál már újra visszatért a minőség a többség szerint. Szóval Sera Gamble-t én pokolra kívánom-e? Nem, mert szerettem a 6. évadot, de azért jobb, ha egy férfi szereplőgárdával rendelkező sorozat, inkább egy pasi kezében van. Tovább spoilerezem...

A 7. évad szerintem sem volt jó, pedig én a sokat kritizált 6. évadot szerettem, sőt én azt egy kimondottan jó etapnak tartottam a hibái ellenére is. Ott rossz volt a nyitóepizód, aztán a többi rész egész korrekt lett, itt viszont a nagyszerű évadnyitó rész ellenére néhány kiemelkedő részen kívül nem voltak különösebb fénypontok. Itt is a heti szörnyes esetekhez tértek vissza, amik között akadtak érdekesek, viszont időhúzásnak tűntek. Magyarán túl sok volt a töltelékrész, azonban ami az évad főszálával foglalkozott az sem volt különösebben jó. Amúgy olyan volt, mintha némely rész önismétlés lett volna, mert az 1. évadot idézték egyes esetek, így másfél hónap után bennem még mindig elevenen él az 1. évad. Mintha néhol egy tipikus nyomozós sorozat lett volna. Plusz a fiúk kapcsolatához sem adtak pluszt.

Miben van megint a hiba? Természetesen a főszálban. Castiel-nek hála ellepték a földet a leviatánok, akik nem voltak jó ellenfelek. Túl sokszor voltak fölényben meg félelmet sem keltettek bennem, mint mondjuk Crowley vagy az angyalok vagy a isteni Castiel. Másrészt nagyon röhejes volt a külsejük, amikor az emberi fej méretű CGI szájukat mutogatták, hát nagyon mű volt és nagyon gagyik. Egyszerűen túl nagy falat voltak a fiúknak. Az utolsó részekben elég random megoldásnak tűnt az ellenük való fegyver is. Egyszerűen nem tűntek veszélyesnek meg gyakorlatilag az évad végéig az ő száluk semennyit sem haladt előre. A tervük az legalább jó volt plusz a főnöküket alakító színész is.

Bobby halála is értelmetlen volt, főleg, hogy utána szellemet csináltak belőle. Egyszerűen olyan volt, mintha ez azért kellett volna, hogy plusz bosszúmotivációjuk legyen a srácoknak. Én bírtam az öreget, úgyhogy sajnáltam, hogy kinyírták, annak ellenére, hogy egy jó részt kapott, amiben legalább jobban megismerhettük a vadászati előtti életét. Szerintem jobb apjuk volt a fiúknak, mint az igazi apjuk, mert egy kicsi gyerekkort akart adni nekik. Nem is értem, hogy minek kellett visszahozni a halálból.

Castiel is eléggé hiányzott. Az ő jelenléte valahogy fel tudja dobni a jeleneteket, úgyhogy eléggé örültem, amikor az évad végén megjelent újra. Elismerésem Misha Collins-nak, mert idén többféle szerepet is el kellett tudnia játszania. Az Istent félelmetesen alakította, de a zakkant Cas is bejött, viszont nem értettem, hogy miért nem akart harcolni. Már 5 rész óta mondogattam neki azt, hogy a te hibád a szörnyek, úgyhogy te is küld vissza őket, amit Dean is megmondott neki.

 

Az évad alakítása kié? Mark Pellegrino zseniálisan jó volt Luciferként újra. Sajnos nagyon-nagyon kevés részben szerepelt ő is, mert annyira tökéletesen utálatos volt. Itt a másik gondom, hogy Sam kattantságával nem is foglalkoztak, csak közbe. Aztán Castiel ezt átvette és eltűnt, pedig Markot imádtam. Amúgy szerintem így utólag ilyennek kellett volna lennie Lucifernek az 5. évadban.

Sam és Dean párszor értelmetlenül vitatkozott erről-arról, aztán ennyiben a testvéri kapcsolatuk ki is merült. Most már tényleg én is unom, hogy fasírtban vannak. A 8. évadban is veszekednek, de legalább le is oltják a másikat tisztességgel. Nem is igazán változott a kapcsolatuk. Amúgy akadtak jó poénok meg élvezetes volt az egész, de más nem igen.

Összességében: 10/6
Ez gyenge volt, viszont ennél lejjebb már nincsen. Eddig a 8. évad egész jó, engem az 1. évadra emlékeztet. Amúgy Jensen Ackless-től olvastam egy interjút a showrunner-váltásról, amiből azt szűrtem le, hogy örül az új főnöknek. Szerintem is jobb, hogy ha ezt a szériát más dirigálja.

Supernatural: a 6. évadról

Már egy hete végére értem a Supernatural 6. évadának is, de elég sok dolgom akadt, úgyhogy csak most tudok írni róla. Amúgy a 7. évad elején tartok. Szóval ez az évad, amit sokan átkoznak, főleg Sera Gamble miatt, hogy egy szétrombolta a sorozatot, kettő eltüntette a jellegzetességeit, három minek a 6. évad a tökéletesen lezárt 5. évad után. Nem lehet még egy olyan epikus sztorit alkotni, mint, hogy Lucifer jön és elpusztít mindent, viszont a kidolgozatlan 5. évadnál szerintem jobb lett a 6. évad. Persze, nem volt akkora, mint az előző, de itt éreztem a tétet, csakhogy sajnos megint a főszállal kicsit elúsztak. Tovább spoilerezem...

Keszekusza volt az évad főszála, ugyanis nem tudtam eldönteni, hogy melyikkel igyekeznek foglalkozni, inkább mintha hat részes minisztorik lettek volna az évadon belül, ami hol jobb, hol rosszabb lett. Végig jelen az angyal polgárháború volt, amiből sok mindent nem láttunk, közben feltűnt Castiel és Rafael, hogy megtudjuk, hogy egymás ellen harcolnak a Menny vezetéséért. Rafael barátunk követni akarta a sorsot, hogy Lucifer Samben és Mihály Adamben megküzdjenek egymással, mi meg pusztuljunk ki. Olyan keveset szerepelt Castiel. Persze, a végére értelmet is sikerült adni a szerepének, de ez a fapofa angyal az egyik legnagyobb poénforrás, és, úgy megkedveltem, hogy élvezet nézni. Amúgy ő kapta az évad egyik legjobb részét a 20.-t, amiben végül is dilemmázott, hogy helyes-e amit tesz, miközben elárulja a barátait. Szerintem teljesen meg lehetett érteni, ezért nem értettem egyet Dean-nel. Amúgy az utolsó részben teljesen félelmetes lett, én is féltem tőle,ahogy "Istené" vált.

 

Az 5. évad végén hatásvadászatként Sam visszatért a Pokolból egy kissé hiányosan. Az évad feléig Dean és mi nézők próbálunk rájönni, hogy mi van vele, mert egyszerűen érzéketlen lett és rideg. Mivel nem volt lelke, ami érzéseket adott volna neki, ezért rideg és ijesztően racionális lett. Ja, ilyenkor gondol bele az ember, hogy jó, hogy az eszünket és az érzéseinket együtt használjunk, mert a rideg racionalitás sem lenne tökéletes. RoboSamet nem szerettem, mert nagyon ijesztő volt, viszont érdekes elgondolás volt, hogy nem volt lelke. Kíváncsi vagyok, hogy a 7. évadban mikor jön az összeomlás. Végül is tetszett ez a szál. Mondjuk párszor behúztam volna neki.

Anyucit is keresték, aki minden szörny anyja. Ez egy egész érdekes elgondolás, viszont ezt hamar lezárták. Ellenben túlzásnak tartottam, hogy hirtelen mindenféle Alfákat hoztak be, akiknek később jelentősebb szerepük nem is volt. Amúgy tetszett, hogy behozták a Purgatóriumot. Jó tudni, hogy a szörnyek hova kerülnek pusztulásuk után.

Muszáj kiemelnem az évad két remek mellékszereplőjét. Crowley, aki a Pokol királya lett. Én nagyon bírtam az előző etapban. Amúgy egy abszolút stílusos fickó, akinek remek szövegeket adtak a szájába. Sajnos ő sem szerepel sokat, pedig a jelenléte sokat dob a jeleneteken, mert van tartása. Akit még nagyon bírtam a laza Balthazar angyalt, aki Castiel-nek jóbarátja és lelkeket meg fegyvereket gyűjt. Az enyhe szarkazmusa és a benyögései abszolút szimpatikussá tették, ezért sajnáltam, hogy kinyírták. Samuel, a srácok nagyapja is visszatért feleslegesen. Nem derült ki, hogy miért van itt, csakhogy mit akar és, hogy milyen rosszul viszonyul az unokáihoz. Nem is bántam, hogy meghalt. Igazából ő miatta lettek a srácok Cowley csicskásai. A Halált is nagyon bírtam, hogy igazából semmit sem kap a srácoktól, mégis segít nekik, egy igazi úriember.

A mitológia is tágult ugye az Alfákkal és a Mindenek anyujával, plusz láttunk tündéreket, ami bizarr módon passzolt ebbe a világba. Nagyon bírtam azt a merészséget a készítőknek, hogy mertek másokat kritizálni vagy, hogy volt öniróniájuk, amiket az alternatív valóságos részek mutatták. Ezek közül a kedvencem a 6x15, amikor Sam és Dean alakította az őket játszó színészeket, ahogy mindenki előkerült és még Eric Kripke is felbukkant, plusz ahogy a két színész házat is megnéztük, azért voltak túlzások.

Összességében: 10/8

Lehet, hogy meglepő, de megérdemel ennyit, mert még mindig szórakoztató, csak kezdjenek valamit a főszálakkal, mert jók voltak a mellékszereplők, a srácok is és az alternatív világos részek nálam mindent vittek.

Avril Lavigne: Avril Lavigne avagy a leáldozó csillag

Avril Lavigne, a poprock hercegnő, akinek volt négy remekbe szabott albuma, amik közül az utolsó meg is bukott, pedig az volt a kedvencem. Aki idén megjelentette ötödik nagylemezét, ami mai szokás szerint hamar ki is került az internetre. Sajnos vagy nem a kanadai énekesnő csillaga leáldozóban van, amit a Goodbye Lullaby bukása is mutat. Gondolom, hogy ezt kompenzálják ezért promózták annyit az új anyagot, amit kreativitás hiányában magáról nevezett el. Legalább ennek készítése során megismerkedett a férjével, Chad Kroeger-rel. Három kislemez már meg is jelent erről, amik elég mérsékelt sikert arattak, ezután valaki végleg búcsút intett neki, ha nem tette meg ezt még meg 2007-ben.

 Ha olvasgattam a korongról azt mondták, hogy nosztalgikus, fiatalos, lendületes lesz, magyarán igyekeznek azt mutatni a közönségnek, hogy Avril Lavigne még mindig tinédzser. Amúgy 10 éve mintha nem is öregedne, de ezek ellenére majdnem 30 éves és házas. Meg is látszik a fiatal vagyok életérzés az egészen, viszont ez olyan anyag, amit Miley Cyrus anno visszadobott volna. A cím és az utóbbi mondatok tanúskodnak arról, hogy mennyire izzadságszagú és tucat lett. Méltatlan az énekesnő korábbi egész változatos diszkográfiájához, mert egyrészt saját maga önismétléssé vált, mintha igyekezne egy új Let Go-t összehozni. Én szeretem a vadóc Avril-t, viszont egy ilyen komoly borítóval nem egy ilyen anyagot kell a népnek adni, pedig elméletileg sokkal több szabad kezet kapott az új kiadójánál, akkor valami jobbat várna az ember.

Szerintem úgy készült ez a lemez, hogy tanulmányozták a mai fiatal énekesnőket és az ő stílusukat másolták le. Amit tavaly eljátszott nálam Christina Aguilera, idén Avril, mert sok dal koppintásnak vagy tucatnak tűnik. Nekem abszolút semmi problémám nem lenne azzal a ténnyel, hogyha jó poprock anyagot rakna elém, mert Pink azt csinálja, viszont az új albumon lévő számok tisztára olyanok, mint amit néhány éve a Disney énekesek nyomtak. A másik legfájóbb pont, hogy nem érezni Chad Kroeger hatását. Én szeretem a Nickelbacket, egy nagyon jó rockbanda, akik egyszerre tudnak szórakoztatóak, elgondolkodtatóak és pörgősek lenni. Azt gondoltam, hogy Chad jótékony hatással volt Avril-re, hogy valami komolyabb cuccot raknak össze, hát ez egyedül a Let Me Go-n látszik.

A Bitchin' Summer az a szám, amelyik egy napfényes Disney-moziban nyugodtan szólhatna, pont ez a problémája, szerintem elég Cher Lloyd-os lett, főleg, amikor a hídnál rappelt. A Sippin' On Shine dettó ugyanaz, mint az előző, viszont nekem ez tiszta Swagger Jagger. Ezek a tipikus nyár van, ereszed el a hajad számok, amik néhány káromkodás leszámítva tipikus Disney-muzsikák. Ha már a fiatal kollegináknál tartunk a szintén lefelé ívelő pályás Keshat is felidézi a Hello Kitty, bár sokadjára hallgatva ez is Cher Lloyd-os. Mondjuk a japán szöveg jópofa benne. Amúgy ez elektronikus valami. A japánok zabálni fogják. You Ain't Seen Nothin' Yet tipikus szerelmes szám és Disney poprock. A Falling Fast és a Hush Hush nekem túlságosan Demi Lovatosak, viszont a Hush Hush-nak egész szép pillanatai is vannak. Mindkettőben lágyan cseng Avril hangja ez egyedül igazán értékelhető bennük. A Bad Girl, amiben Marilyn Manson-nal is duettezik. Hát amikor a pasas megszólalt, megijesztett. Ő passzol a számba, de ez a fajta keménykedés valahogy Avril-nek nem áll jól. Amúgy túlságosan is The Pretty Reckless-es.

A Rock N' Roll elég tipikus poprock felvétel, viszont én szeretem még a klipet is. Egy felszabadulós Rock N' Roll életérzés közvetítő popdal, így elég hülye a címe. A hídnál szerintem nagyon passzol a gitárszóló, csak nagyon kevés. A Here's to Never Growing Up az első kislemez, ami szerintem egy kicsit indies hangzású lett, ez is tipikus nem növök fel nóta, amit már egypáran ellőttek, nekem leginkább a háttérvokál tetszik benne. A 17 olyan felvétel, ami már a Let Go-ra felkerülhetett volna, mert tipikus szerelmes szám, amiben a tinédzser korára emlékszik az énekesnő. A Hello Heartache is tucat, de nagyon tetszik benne a la la la-zos rész, valami komolyságot ad neki, ami után valami költőibb szöveget várna az ember. A Let Me Go szép duett, viszont nekem túlságosan Nickelbackes és a szöveg is elég közhelyes. Néha az az érzésem van a hallgatás közben, hogy Avril hangja túlságosan elnyomja Chad karcos hangját, amit én nagyon szeretek. Egyedül ez tanúskodik komolyságról.  A lemez legjobb felvétele a kicsit sem Avriles Give You What You Like. A zenéje elég monoton, mégis Avril szárnyaló hangja pluszt ad hozzá. Egyetlen szépséghibája, hogy különösebben nincsenek kiemelkedő részei, mégis egész érdekes. Én inkább valamilyen kis klubban tudnám elképzelni.

Összességében: 10/5
Ha azt fedezem fel, hogy ilyen-olyan koppintások a dalok, ott már baj van, mert csak azt bizonyítja, hogy mennyire meg akarja az énekesnő tartani a tinédzser korú rajongótáborát, pedig engem sokkal jobban tetszene a Give You What You Like vagy a Let Me Go-féle út, bár találtam a tucatok között is tetszetős felvételeket, de az egész egy hatalmas közepes. A csalódás ellenére el kell ismernem, hogy a sablondalok sokadjára fülbe másznak és elszórakoztatnak. Szerintem a közepes egy teljesen reális pontszám. Azoknak ajánlom, akiknek semmi elvárásuk nincs és tényleg van fölösleges 40 percük, hogy kikapcsolják az agyukat.