Katy Perry napjaink egyik legsikeresebb és legnépszerűbb énekesnője, pedig anno sokan nem hittük, hogy az, aki arról énekel, hogy megcsókolt egy lányt a második albumának kislemezeivel nagyot robbant. Tudniillik Katy az első női előadó, akinek egy albumról öt listavezető slágere volt az USA-ban. Szerintem akkor ők sem gondolták, hogy az egyik legfelkapottabb énekesnő lesz. Három év szünet után pedig a harmadik albumával jelentkezik a kaliforniai hölgyemény, ami máris az eladási listák élére került.
A manapság felkapott popénekesnők közül nekem Katy Perry a kedvencem, mert egyrészt nem próbálja magát eladni különösebben a testével, másrészt nem hiszi azt, mint Lady Gaga, hogy újra definiálja a popzenét. Persze, benne is megvan ez a vegyetek komolyan művészi hajlam, mégis tisztábban van azzal, hogy ő csak egy popénekesnő, aki szereti ezt csinálni, viszont nem hiszi, hogy ő találta fel a spanyol viaszt. Valami ilyesmi szellemben készülhetett a Prism is, aminek Max Martin és Dr. Luke voltak a producerei. Ők voltak a Teenage Dreamért is felelősek, úgyhogy a bevált sikerreceptet nem cserélték le. Hülyék is lettek volna. Bár én többet vártam az egésztől, mert rockos és sötét lemezt ígértek egy éve, de amikor az első single és képek kikerültek, sejtettem semmi újítás nem lesz a hangzásban, viszont ebben annyira igazam nincsen.
Érezhetően megmaradt a bohóckodás, a fiatalos lendület, viszont valamivel érettebb lett a hangzás. Valahogy az egész letisztult, mint a borító. Rámondhatom erre a korongra, hogy igen Katy Perry határozottan felnőtt az én szememben, annak ellenére, hogy ez is csak egy egyszerű poplemez. Szóval ez is eléggé nagybetűs poplemez, amiben van egy-két jók kis kísérlet, de csak annyira, hogy a KatyCat ne rántsa ki a fülhallgatót a füléből. Elismerem, hogy nekem nagyon tetszett az album, mert nem akar határozottan többnek látszani, mint ami. Mégis azt kell mondjam, hogy nekem igazán csak az albumnak az első fele tetszik, mert a második felén olyanok a középtempójú felvételek, hogy ezt már hallottam, unalmas, túlságosan komolykodós. Ezek mondjuk azok a felvételek, amik túlságosan is azt üzenik, hogy én annyira érzékeny nő vagyok.
Annak kifejezetten örülök, hogy Katy hangja uralja a lemezt. Szerencsére most nem nyúlkáltak bele a hangjába gépekkel, persze egy-két géphang akadt. Szerintem fejlődött a hangja, mert mintha erősebb lenne és tényleg ez van előtérbe.
Az album első fele tele van potenciális slágerekkel, amikhez fejben már elképzeltem a jópofa kisfilmeket. Megszoktam már, hogy Katy klipjei sosem szoktak átlagosak lenni. Igazából szerintem inkább ezekben érzi jól magát, mert van bennük lendület, de egy kis csíntalanság is. A Roar hamar közkedvelt felvétel lett, mert egy rendkívül egyszerű poprock dalocska, ami önbizalmat sugároz. Nemhiába szoktam én is korán reggel azt hallgatni, amikor fogat mosok. A Legendary Lovers egy földöntúli szerelmes szám, mint az ET, nekem leginkább a teret nyert gitár és a törzsi hangzás tetszik, amitől ez is ilyen dzsungeles hatású. Ehhez is lehetne jó klipet csinálni. A Birthday megszokott Katy-sláger, amiben mintha mindennap szülinapja lenne. A Walking On Air a DJ-zene ellenére szerintem az egyik legjobb dal a korongon. Fogalmam sincs miért, de engem ez fogott meg leginkább, pedig nem szoktam lenni azért, amikor valaki egyfolytában egy sort ismételget a refrénben (Van több ilyen dal is.) Az Unconditionally a kedvenc a középtempójú szerelmes számom itt, mert a feltétel nélküli szeretetről szól. Szerintem ez a legérettebb felvétel. A Dark Horse tipikus mai szám, amiben szokás szerint van egy felesleges rapper, most valami Juicy J, engem a zene kifejezetten idegesít, viszont Katy hangja meglepően jól elviszi. Meg sem lepődnék, hogyha kislemez lenne. A This is How We Do egy bulis felvétel, aminek a vége tetszik, amikor Katy beszél, ezek ellenére tipikus sláger. Valahogy a számok hangulata a korábbi slágereit idézik fel bennem. Az International Smile egy világjáró szám. Meglepően jópofa lett, amit gondolom a turnéhelyszínek ihlettek.
Az album második fele nekem teljesen feledhető. A Ghost és a Love Me hiába hasonlítanak az első hasonló számra, de a minimalista zenei világ inkább bealvóssá teszi őket. Nincs bennük különösebb plusz, legalább Katy kifejezi érzéseit John Mayer iránt. A This Is Moment a '80-as éveket idézi fel hangzásban, de nekem túl sok benne a számonkérés. Double Rainbow megint elég lagymatag. A By The Grace God egész jó lenne, ha nem egy tipikus popballada lenne. Esküszöm, miközben hallgatom azon filózom, hogy honnan ismerős. A Spiritual megint ilyen törzsies egy elég monoton zenével. Az It Takes You Better ezek közül a legjobb, ami az ilyen vagyok, fogadj el típusú nóta, szerintem a házassága utáni íze van. Choose Your Battles semmi extra.
Összességében: 10/6
A feledhető második rész sokat levett az élvezeti értékből, viszont ez egy jó poplemez. Valahogy az egész album olyan Katy Perrys. Nem tudom, valahogy ő benne van a dalokban, talán azért, mert ő írja őket egy csapat producerrel. A pontszám ne legyen megtévesztő szeretem a Prismet és tiszta szívvel ajánlom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése