Albumkritika: Ed Sheeran - az X az év albuma?

Októberben írtam utoljára hosszabb kritikát albumról, pedig ne higgyétek, hogy semmi újdonság nem került a kezembe, akarom mondani füldugó a fülembe, egyszerűen ehhez nem fűlt a fogam, pedig egész jó lemezeket dobtak piacra. Márciusban a The Pretty Reckless Going to Hell címre hallgató korongját tanultam meg kívülről, jobb is lett az első albumnál, pedig az is jó volt, Pharell Williams GIRL-je a Happyn kívül untatott, júniusban végre megérkezett Lana Del Rey Ultraviolence, ami a melankólia állapotába ringatott, aztán megérkezett a kedvenc férfiénekesem, Ed Sheeran második lemeze az X, és ősszel Taylor Swift robbant egyet.

A felsoroltak közül Ed Sheeran X-t veszem górcső alá, hisz három napja folyamatosan ez szól nálam, szerintem a családom kezdi unni, más csak kórusban kellene énekelni a Singet. Ed 23 éves a szigetországból támadó gitáros folkos, hip hopos énekes, akinek sikerült az amerikai piacra is betörnie. A legismertebb felvétele a drogos prostituált lányról szóló The A Team, amit a Grammyn az év dala kategóriában is jelöltek, ezenkívül számtalan díjat, jelölést zsebelt be eddig Ed. A +-ból több mint 3 millió példányt értékesítettek, ebből 800 ezer az USA-ban talált gazdára olyan felvételekkel még, mint a Lego House vagy a You Need Me, I Don't Need You. A fiatal srác számtalan dalt írt vagy közreműködött, pl. One Direction Little Things-e az ő agyszüleménye vagy az egyik legaranyosabb videoklip aláfestő zenéjét szolgáltató Everything Has Changed Taylor Swift-tel. Tavaly az a megtiszteltetés érte, hogy ő énekelhette a nagy sikerű Hobbit betétdalát.

 

Ed nem tétlenkedett, ugyanis rengeteg reklám után megjelent az új anyag, az X, ami uralja a slágerlistákat, csak az Egyesült Királyságban az első héten több mint 100 ezer darab fogyott el belőle, így megszerezve az aranyminősítést, ahogy az USA-ban is élre állt 210 ezer példánnyal, az első kislemez, a Sing pedig első No. 1.-ja lett hazájában. Innen még feljebb is vezet az út. Az új album felett amúgy Pharell Williams is bábáskodott, akinek köze van a Sing-hez és a Runaway-hez, megmaradt a régi producere, Jake Gosling és besegített számtalan új arc. Tagadhatatlanul pályája csúcsán áll a fiatal énekes.

Abba a történetbe nem megyek bele, hogy én hogyan ismertem meg, bár röviden, tömören az Everything Has Changed-dzsel. Nagyon tetszik az egyszerű gitáros, hip hopos hangzásvilága a dalainak, mer rappelni, hogy ne 12 egy tucat legyen egy kupacban. Én személy szerint a pörgősebb dalait jobban preferálom, mint a You Need Me, I Don't Need You vagy a The City, keveselltem ezt a bátorságot a +-on, annak ellenére, hogy szívhez szóló volt a The A Team vagy aranyos a Lego House. A Sing sejtette a változást, hisz sokkal rádióbarátabb, hip hoposabb lett, Justin Timberlake-s, viszont a gitár továbbra is jelentős szerepet játszott. Akadtak ellenzők, viszont akadt számtalan új rajongó, hisz sokak figyelmét sikerült felkelteni.

Bevallom őszintén az új korong első hallásra nem tetszett, bár lehet, hogy nem éjfélkor kellett volna holt fáradtan a szerelmi balladákat elemeznem, csak a pörgős számok tűntek jónak. Többszöri hallgatás után is a hip hop stílusú énekeket találom jobbnak, de akadnak a lágyabbak között is kedvemre valóak, kicsit talán ezt éreztem a gyengébb pontnak, azok valahogy nem tudtak megragadni. Nem ártott Pharell Williams kotyvasztása, hiszen a Sing, ami a szövegével egyértelműen céloz a szexre egy igazi bevállalós sláger, engem sem a mögöttes tartalommal nyert meg, hanem a stíluskeverés miatt, könnyen megjegyezhető, bár kicsit kell emészteni, és a Runaway-nek sem kell elbújnia, bár közel sem rejlik benne annyi potenciál, mint a másikban, ez is olyan Edes felvétel. A Don't egy aházós szerű résszel nyit, közben egy levegővel lenyomja az első verset, tetszik az egyszerű zene, bár a refrén kísértetiesen emlékeztet egy másik nótára. Egy csajról szól, akivel néha összefutnak az útjaik, közben a csaj megcsalja egy szállodában, ahol mindketten ott vannak. Az én kedvencem a The Man, ami szintén rapszerű, hasonlít a szövegében a You Need Me, I Don't Need You-ra, mert hasonló szakításról szól. Elég minimalista a zene, így Ed hangja adja a színvonalat.

A romantikus, lassabb hangvételű nóták között nem akad egy újabb The A Team, mégis azt mondom, hogy szuperebbek, mint a +-on, bár ezek is gyorsabbak, nem okoz sírhatnékot már, jóval hip hopos lettek. Ezek közül a Nina a kedvencem, ami egy lányról, akinek le kellene lépnie, hamisítatlan Ed Sheeran. A Bloodstream az enyhén elektronikai szerű zenéje miatt lóg ki a sorból, pedig ez képviseli az énekes megszokott vonalát, ilyen valaki mellett állós szám. A One, a Photograph és a Thinking Out Loud kimondottan átlagos szerelmes nóták lettek, talán ezzel adnak reményt az elpártolóknak? A legjobb ebben a csokorban az Afire Love, hisz van benne több kitűnő kórus rész, ez is kitartásra ösztönzi a szerelmes lányokat. Az I'm A Mess szokásos Ed-dal, amiben van ez is, az is.

Én pozitív változást látok a zenéjében, hisz jobban próbálkoztak a rappel, a hip hoppal, ettől még inkább populárisabb lett az új anyag, viszont még így is ki tud lógni az énekessrác a sorból. Nekem lényegében azért jött be, mert abba az irányba terelték Edet, amit én magam a legjobbnak tartok tőle, hát a sikernek ára és kompromisszumai vannak. Amúgy a deluxa verzión is akadnak jó felvételek, mint a Take It Back, ami JT-t idézi címben meg szellemiségben is, idekerült fel az I See Fire a Hobbit betétdala lágy, nyugodt csengésű nóta. (Ideje lenne megnéznem azt is, mert az első rész nagyon tetszett.) Régi rajongókat eltántoríthatja, bár érdemes megpróbálkozni vele.

Összességében: 10/8
A váltás nálam célba talált, persze így is akadt néhány gyengébb felvétel, ami a szokásos szerelmesen dalolászó Edet idézi, nekem nem jött be, mert egy kaptafa volt. Azt mondom, hogy megvan az énekes továbbra is szerethető jegyei a gitárja, a hangja és a szövege, viszont tökösebbek a szövegek. Rossz valaki nem lehet, hogy ha maga Pharrell Williams segít be neki néhány dal erejéig. Remélem továbbra is így fog bombázni minket ez a brit srác.