Orange Is The New Black: a 2. évadról

Az Orange Is The New Black a tavalyi év egyik (hanem) a legjobb újoncsorozata volt, amit az Jenji Kohan dirigált, aki már letette a névjegyét a Nancy ül a fűben című szériával. Amúgy ez a sorozat sokáig a hazai letöltésben meghatározó szerepű volt. Én kimondottan szerettem az 1. évadot, úgyhogy kíváncsi voltam, hogy képesek-e megugrani a saját mércéjük. Az 1. évad sötéten ért véget, és a 2. évad is így nyitott, hogy aztán visszahozzák azt a humort, amiért megszerettük ezt az őrültséget. Előre figyelmeztetlek, hogy erősen spoileres a bejegyzés főként az 1. évadra vonatkozóan és kis betekintés nyújt a 2.-ba.

 

Határozottan fejlődtek a készítők, ugyanis úgy éreztem, hogy idén normálisan tudtak bánni az összes karakterrel, míg tavaly a túlzsongás miatt panaszkodtam, hisz már majdnem annyi színész van, mint a Trónok harcában. Végre sorra kerültek azok a történetek, amelyekre tavaly nem jutott idő. Láthatólag az alkotók maguk is tudták, hogy hogyan mozgassák a különböző figurákat, azonban üröm az örömben, hogy némely király mellékszereplő pont emiatt került háttérbe. Egy kicsit fájt a szívem a gyökér Pennsatuckyért, mégis amennyit szerepelt, az aranyat ért, ez igaz Mr. Healy-re is, legalább pozitív változáson mentek keresztül.

Viszont egy valakit nagyon kukázhattak volna, Larry-t. Annyira fájdalmasan feleslegesek voltak az ő jelenetei, hiába tudom, hogy Piper vőlegénye, mégis nála semmilyenebb karaktere nincs a sorozatnak, amit Jason Biggs életunt játéka továbbmélyít. Nem csoda, hogy Taylor Schilling-nek és Laura Prepon között ennyire jó a kémia. Egyszerűen a kint folytatott élete és az új párkapcsolata nem tudott lázba hozni. Aztán a mindössze három visszatekintést egy részben én nagyon keveslem, viszont szerencsére ezek voltak a legnagyobb problémáim. Igaz Laura Prepon is hiányzott, de annyi remek karakter van, hogy az ő hiánya nem volt igazán feltűnő.

 

Az évad főszála a bandaháború volt a feketék és a fehérek között, bár a latinóknak sem maradt igazán nyugtuk. Itt a legnagyobb főnyeremény Vee volt, akinél szemetebb karaktert ritkán láttam, egyszerűen imádtam utálni, amit a képernyőn művelt. Olyan személy, aki előadja a nagylelkűségét, aztán hátba szúr, ha az útjába állsz, eldob, ha keresztbe teszel neki, megöl, az egyik legönzőbb ember a világon, aki még a saját gyerekeit is eladná egy pár zokniért. Ezek a negatív karakterek, akiket igazán szívből imád gyűlölni az ember.

Amúgy a főszál kapcsán elgondolkodtam azon, hogy mennyire érdekes, hogy mindenki a saját rasszából valóakkal érzi a legjobban magát, hisz nagyon ritkán van olyan jelenet, amikor két ellentétes bőr színű baráti jelenetben szerepel, annál több konfliktus szül az ellentétük. Úgy látszik, én hiszem úgy csak, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk, hisz az őseink Afrikából jöttek. A másik pont a kivételezés, ez ma is elég nagy probléma az USA-ban, hisz az afroamerikaik igazságtalan érzik néha a törvényeket, vagy, hogy előnyösebb az ítélet egy ugyanolyan bűnért egy fehérnek, hiába ül Barack Obama az Ovális Irodában.

 

A háború eléggé ki van hegyezve, hisz drága konyháját elvesztő orosz szakácsnőnket sem kell félteni, bár messze nem olyan kegyetlen, mint Vee. Red karaktere továbbra is fantasztikusan szórakoztató, még mindig bírom keménységét, a fifikáját, ahogy az ő kis családja is jellegzetes. Ennek az eseménynek a csattanója lett igazán ütős, hisz olyan dolog történik, amire nem számítottam, ahogy a végkifejlet is úgy alakul, mint egy Disney-filmben. Csempészáru vs drog/dohány, konfliktus oka: a csempészhálózat útja. Igazán kemény lett és izgalmas. Nem bánom, hogyha jövőre is lesz ilyen.

 

Zseniális karakterekkel és színészekkel dolgoznak, mindenki kellőképp odarakja magát. Jó látni, hogyha nincs Chapman, akkor rajta kívül is rengeteg egyedi, saját lábán megálló szereplő van. Ebben az etapban nagyon megszerettem Crazy Eyest, akit Uzo Aduba alakít. Szerintem neki van a legnehezebb szerepe, hisz nehéz egy őrült karaktert úgy eljátszani, hogy nem megy át ripacskodásba a játéka, ő pedig profihoz méltóan csinálja ezt. Nem is csodálom, hogy Emmy-díjat kapott. Rajta kívül Poussey-t szerettem még meg köszönhetően a több szereplésnek és a karakterábrázolásnak. Aztán imádtam utálni Figet.

Mégis csak van egy emlékezetes főszereplőnk, Piper Chapman, aki a valóságban is létezik. Tavaly drámai változáson esett át az ő karaktere köszönhetően a börtönnek. Idén az 1. évad végeredményét láthattuk egy szkeptikus, szarkasztikus, visszafogott, továbbra is önző karaktert kaptunk. Őszintén szólva Taylor Schilling búskomor játéka jobban megjött, mint a túlzott optimizmusú, jobban állt is ez neki. Piper végre nem sírós, csakhogy még mindig drámázik, és csak magára gondol, hozzáköthető a leggyerekesebb csavar. 

 

Piper viszi igazából a drámai vonalat, a többi szereplő is kap ilyet, de összességében inkább ők a poéngyárosok, hát rengeteget kacagtam rajtuk, amikor a transzvesztita magyarázta el a női nemi szerv felépítését, hát ott szakadtam, és néztem, hogy ekkora baromság kinek jut eszébe. Ezenkívül még vérfagyasztó jelenetek is akadtak, amiket a nyugdíjas hölgyek nyújtottak nekünk. Sok emlékezetes pillanatot szolgáltatott most is a OITNB. Már csak egy kérdésem marad: Lehet ezt még fokozni? Jenji-nek üzenjük ne drámázzon túl sokat.

Összességében: 10/8,5
Ha lehet most nőtt igazán a szívemhez a széria, ugyanis a parasztmozdulatoktól egészen a szívmelengetőn át a sokkolóig sokféle arcát megmutatta, úgyhogy a változatosság mintaképet. Aztán arra ki sem tértem, hogy nemcsak a rabok, hanem az őrök és az igazgatóság is nagy szerepet kapott. Igazából továbbra is maradjon ez az egész feel good egy csipetnyi drámával, mert ha van egy jól bevált recept, akkor túlzott szappannal ne szúrjuk el.