Könyvkritika: Jennifer L. Armentrout - Obszidián & Ónix

Jennifer L. Armentrout neve a media-addict.hu-n (természetesen) jött velem először szembe, ottani pozitív kritikák rávettek a könyve elolvasására. Egy kicsit ódzkodtam tőle nem a Young Adoult mivolta miatt, hanem, hogy ufók vannak benne, én meg a sci-fi látható jelei elöl menekülni szoktam, csakhogy itt nem fárasztanak áltudományos maszlagokkal és különféle high tech felszerelésekkel, itt az idegen létforma az X Faktor, mint a Twilight csillogó vámpírjai. Sokan az Obszidiánt az Alkonyathoz is hasonlították, nekem ezek a dolgok nem tűntek fel. Aztán beszédes tény, hogy az első könyv után azonnal nyúltam a másodikhoz, mert drogként működik a Luxen-sorozat, ami amúgy öt részes, és kitolásként a harmadik rész, csak jövő héten jelenik meg. Szerintem az írónő megmutatta, hogyan kell igényes fiataloknak szóló fantasy-t írni különösebb mitológia kiherélés nélkül.

Tartalom: Amikor – éppen az utolsó középiskolai évem előtt – Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.
Aztán a srác megszólalt.
Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt – akkor valami történt. Valami váratlan.
A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.
Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.
Mármint ha nem ölöm meg addig én magam…

Imádtam az Obszidiánt és az Ónixot is, egyszerűen kenyérre kent mindkét kötet, pedig van hangsúlyos szerelmi szál meg a földönkívüliek, azonban az én félelmeimet előnyére változtatta a könyv. Nem csoda, hogy egy hónappal az Ónix vége után is tudok agyalni a történet folytatásán, vagy belehelyezem magam abba a környezetbe. Elsősorban tetszik a megalkotott világ, bár még így is rengeteg rejtély előtt áll az olvasó, hisz még mindig keveset tudunk mind a luxenekről, az auromokról és a biztonsági hivatalról. Mondjuk nem várható el, hogy az ötrészes sorozat elején bedobnak minden csontot, hiszen ki kell éheztetni az embereket, hogy ha azt akarják tovább folytassa. Tetszett az a magyarázat is, hogy miért kerültek a Földre a luxenek, az ő zárt világuk, a mindennapjaik, mégis leginkább az Ónix óta a biztonsági hivatal szerepére, hátterére vagyok a legkíváncsibb.

A Luxenek világa felpörgeti az eseményeket is, ami az Obszidiánban a végén indult be, míg az Ónixban az elejétől jelen van. A második kötet pedig már láthatólag megtalálta a saját hangját. Úgy érzem, hogy az írónő is egyedibbé tudta tenni a saját kis világát, amiben még rengeteg potenciál rejlik, amit a második kötet cliffhangere még kiaknázhatóbbá varázsolt. Az Ónix eddig a szívem csücske, ugyanis akció, dráma, romantika, humor, fantasy keveréke, ráadásul nagyon beindult, pedig még csak ez is előkészített a mögötte rejlő nagy eseményeket. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan lehet még tovább bonyolítani a szálakat.

Nagy szerepet kapott a romantikus vonal, amivel az utóbbi időben az ilyen típusú könyvekben nem vagyok kibékülve, azonban itt ez is pozitív csalódásnak bizonyult, ugyanis a világon kívül szerintem ez a másik sikeradalék. Katy és Daemon között szó szerint szikrázik a levegő, ennyire remek kémiával regényekben nem igazán találkoztam, ezt még a képernyősök is irigylik. Ráadásul ők nem a hagyományos értelemben vett szerelembe esős utat kapták, hanem az olvasó számára humorosobbat. Mindkettőjük önálló jellem, így gyakran kapunk szórakoztató szócsatákat. Imádtam olvasni, amikor egymáson köszörülték a nyelvüket, gyakorlatilag senki sem akar engedni a másiknak, azonban ha komolyabbra fordul minden, akkor szép közös jelenetek is jutnak nekünk, hisz ott van, amikor Daemon megmenti Katy-t néhányszor vagy a második rész vége.

Ütőképes főszereplőink is vannak. Katy számomra az utóbbi idők legszimpatikusabb Young Adoult főhősnője, bár meg kell menteni őt is, de egyáltalán nem egy nebánts virág, ugyanis határozottan kiáll magáért, talpraesett, főként Daemon-nal szembe. Tetszik az, hogy dacol akkor is a veszéllyel, amikor nem kéne, aztán önzetlenül is cselekszik. A második résznél sok helyen olvastam, hogy az első részes Katy eltűnt, viszont én megértem, hogy min ment át ő, ezért hozott rossz döntéseket. Egy jelentős változás történik az életében, persze, hogy bizonytalanná válik, ezért szükség volt egy (rossz) kapaszkodóra. Egyedül nekem a könyves blogjának az erőltetése nem tetszett, mert semmit nem adott hozzá a jelleméhez, sajnos sokszor előkerült, hogy felesleges helykitöltés legyen.

Daemon a legtelibetaláltabb pasi, akiről mostanában olvastam. Szegény Maxon hercegnek be kell érnie a 2. hellyel. Az első megjelenésekor hasonlóan reagáltam volna, mint Katy, ugyanis az első könyvben elég bunkón, nagyképűen viselkedik, ami egy nagy szívet takar belül, azonban ez a stílus egyszerűen betalált nálam fogalmam sincs hogyan. Ő olyan ember, bocsánat luxen, akinek a szerettei jelentek mindent, akikért bármit megtenne, azonban külsőleg szúrós természettel van megáldva, ennek köszönhetők a pillangók. Ezek mellett olyan ember, akinek mindig igaza van, megszerzi, amit akar, ezért talál be a Katy-vel való kapcsolata, aki nem hajlandó behódolni az akaratának. A második részben előzékenyebb, kedvesebb, romantikusabb lesz, de nem veszti el az imádni való természetét.

Amennyire többdimenziós lett a két főszereplő, valahogy így veszik el mellettük el a többi szereplő szerintem. Igazából rajtuk kívül egyetlen emlékezetes alak sincs igazán, bár próbálkozás akadnak, itt leginkább Will-t éreztem telitalálatnak, főként a húzása miatt. A rejtélyes háttérgonoszon kívül nem igazán rúgott senki sem labdába Katy és Daemon kidolgozottsága mellett. Dee-t például kedvelem, mégsem zavart, hogy háttérbe került az Ónixba, vagy Black alias Bilbóról is sejtettem, hogy vaj van a füle mögött, mégsem mozgatott meg. Annak a bizonyos valakinek a halála picit szomorú volt. Javítani bőven lehet még.

Összességében: 10/8
Nem is hiszem, hogy idén ezenkívül volt-e még olyan könyv, ami ennyire lekötött volna, úgyhogy tűkön ülve várom a folytatásokat. Ráadásul ez a "tökéletes" Young Adoult könyv először is van egy remek sztori, egy szikrázó szerelmes páros, két tök jó főszereplő, egy háttérvilág, amiből még mindig lehet meríteni, csak kevesebb könyvblogolás és kicsit színesebb mellékszereplők tárháza kéretik. Az a jó, hogy nincsen igazi nyáladzás, ami van, azt bőven ellensúlyozza a pörgő cselekmény.