Könyvkritika: John Green - Csillagainkban a hiba

A Csillagainkban a hibának szerencsém volt már látni a filmes változatát, ami arról győzött meg, hogy valószínű az alapanyag sem lehet rossz, ha film gyakorlatilag nálam az év legjobbja címet viseli. Magas elvárásokkal ültem le olvasni, aztán kiderült, hogy a könyv is van olyan zseniális, mint a mozgóképes változat. Tökéletesen visszaadta mindkettő a keserédes humort, a tanulságokat. Amúgy elég könyvhű is lett, egy-két részt észrevettem, hogy kihagytak, aminek igazából különösebb jelentősége nem volt. Sírva bőgsz, néha felkuncogsz rajta, és csodálkozol, hogy a szereplők képesek iróniával gondolni magukra és a betegségükre, kicsit ezért tragikus az egész.

Tartalom: Hazel Grace és Gus kamaszok, és sok mindenben hasonlítanak egymásra: a furcsát jobban szeretik az átlagosnál, ötletesen, szellemesen, felelőtlenül akarnak élni, és vonakodva, de beletörődnek, hogy az egymás iránt érzett szerelmük egészen új, különös utakra sodorja őket.
Kapcsolatuk rendkívüli. Többek között azért, mert a súlyos rákbetegek önsegítő csoportjában ismerkednek meg; a lány elválaszthatatlan társa egy vontatható kis oxigénpalack, a srácnak pedig már amputálni kellett a lábát.
Viharos szenvedélyeik elválaszthatatlanok attól a tudástól, hogy csak a szerelmük tart örökké - ők nem.

John Green nagyon intelligensen ír, őszintén bevallom, akadt olyan párbeszéd Gus és Hazel között, amit nem igazán értettem. Egy kicsit furcsa volt nekem a karakterekben, hogy ahhoz képest, hogy tinédzserek mennyire választékosan, okosan beszélnek, mintha felnőttek lennének. Ez engem nem zavart. Mindenesetre az író gördülékenyen, választékosan, mégis totálisan érthetően ír, nincsen túlírva, viszont olyan szépen vannak tálalva az utalások, a tanulságok. Lényegében az élet értelmével, igazságtalansággal, az élj a mának gondolattal, a halállal, a szerelemmel foglalkozik. Én nagyon értékeltem, hogy nem egy depresszióval küzdő főszereplőt kapunk, sőt még az egésznek a hangvétele sem olyan. Akad egy kis keserű humor, optimizmus, csakhogy nagyon tud az érzéseinkre is hatni.

Pedig ha belegondolunk ez egy igazi tragikus történet, hisz adott két fiatal, akik ott áll az élet, rákosak, az egyiküknek bizonytalan a hátralévő ideje, a sors még közbe is szól sokszor, aztán mindketten egy hasonló dolgon átment társba szeretnek bele, aminek örülnek, viszont tudják, hogy nem lesz a sztori végén happy end. A szerelmi szál szerintem fergeteges, egyáltalán nem nyálas, hanem aranyos, drukkolni való, szívszaggató, hisz a karakterek helyett mi essünk teljes letargiába a cselekmény és John Green miatt. Nem hiába bőgős mind a film, mind a könyv, ennyire hat mindenkire, szomorú a vége, azonban ezt próbálják feloldani. Annyira szépen van kibontakoztatva Hazel és Gus szerelme, csodásan építették fel. Ráadásul azt is megértettem, amikor Hazel nem akart kapcsolatot, hisz látszólag az ő lejárati dátuma a közelebbi.

Semmi sem működne a szeretni való főhősök nélkül, sőt még a mellékszereplők között is rengeteg jó arcot fedezhetünk fel. Hazel tisztában van a ténnyel, hogy hamarosan meg fog halni, bár zárkózott, igyekszik egy egészséges humorral elviselni a vele történteket. Az ember csodálkozik, hogy annyi mindenen megy keresztül, sőt még egy hatodik végtagot is kap a lélegeztető gépe személyében, aztán képes mosolyogni a világra. Gus-nak nem volt akkora problémája, mint Hazel-nek, bár ő meg elveszítette az egyik lábát, mégis mindent optimizmussal fogad. Közöttük kézzel fogható a kémia, az a legaranyosabb, mikor filozofikus kérdésekben vitatkoznak, plusz kicsit oltogatják a másikat.

Imádtam Isaac-et is, akinek hivatalosan is megszavazzuk a legjófejebb mellékszereplő címet, a maga módján az ő sorsa is tragikus, mert megvakul, sőt még a barátnője is dobja, mert nem képes ezt elviselni, bár van egy nagy kiborulós jelenet, viszont az olyan viccesre sikeredett, hogy hasamat fogtam a nevetéstől, ezek mellett a Gus-szal való barátsága is nagyon szeretni való volt, a kedvenc részem hozzá köthető, amikor a volt barátnőjének a kocsiját megdobálják és a gyászbeszédek felolvasása. Rajta kívül anyu hagyott bennem mély nyomot, hisz rajta látszott igazán, hogy mennyi mindent megtesz a lányáért, és sosem adja fel. Hozzá köthető az egyik legszimpatikusabb húzás is szakmaválasztás terén.

Maga a történet is halad folyamatosan előre, hol tragikus, hol vidám, a rákhoz akart megmutatni egy újfajta nézőpontot. Ezen a téren van egy hatalmas csavar a könyv utolsó harmadában, ami rányomja a bélyegét még jobban az amúgy is depressziós nézőre. Mondhatjuk, hogy tele van hatásvadász jelenetekkel mind a film, mind a könyv, de ezek egyszerűen gyönyörűvé teszik az egészet. Őszintén szólva mostanában ennyire nem érintett meg egy romantikus történet sem, mert annyira emberi, tökéletlen, szép a Hazel és a Gus között lévő románc, hogy ilyet kívánok én is magamnak a betegséget leszámítva. Szerintem teljesen elfogult vagyok a történettel kapcsolatban, de egyáltalán nem találtam benne semmi hibát.

Összességében: 10/10

Sosem gondoltam volna, hogy lesz olyan könyv, és annak egy olyan adaptációja, ami szerintem ízig-vérig tökéletes, ugyanis egyikbe sincs semmi rossz. Odavagyok John Green stílusáért, a metaforáiért, rejtett utalásaiért, gondolataiért, intelligenciájáért. Az is egy nagy előny, hogy nem veszi vészesen komolyan magát, mert ott lehetett volna az egészet elszúrni. Fiúknak is bátran merem ajánlani, mert egyáltalán nem nyálas, bár vannak romantikus pillanatok, viszont őket a humorral, videojáték utalásokkal próbálja megnyerni.