Engem a boszorkányokkal meg lehet venni. A fantasy világban azok a lények, amiket szeretek. Hogy miért? Mert a Bűbájos boszorkák volt az első kedvenc előszereplős sorozatom, azóta pedig a varázslattal meg lehet venni -nem a vámpírokkal és a vérfarkasokkal- pl. a Once Upon A Time is így ejtett rabul. Nos, Benina világa is berántott. Igen, leírtam. Komolyan mondom, hogy beleszerettem a könyvbe. Tovább spoilerekkel folytatom...
Tartalom: Claire White nem mindennapi tinédzser. Claire White boszorka, méghozzá az Utolsók egyike, azaz tiszta vérű, akikből már alig néhány él a világon, hiszen e varázslattal bíró teremtésekkel a boszorkányüldözők parancsára kegyetlen lények, a zsoldosok sorra végeznek. A tizennyolc éves Claire, akinek a szülei kiskorában meghaltak, nehezen fogadja el másságát. Egyszerű, átlagos fiatal lány szeretne lenni. Gideont, öreg mentorát és jó barátját menekülés közben a szeme láttára öli meg az egyik legkönyörtelenebb zsoldos, és a lány élete ezzel örökre megváltozik. A mély gyászt, a magányt és a depressziót egy baljóslatú, titokzatos srác felbukkanása töri meg. De miért fontos a félig démon, félig boszorkány Kellan Blacknek, hogy Claire-t ráébressze, mekkora varázserővel bír? És miért akarja megvédeni őt akár az élete árán is? Hogyan kénytelen szembesülni Claire a barátság mélységeivel, a szerelemmel, az árulással, a gyűlölet intenzitásával, az önmagába vetett hittel és saját erejével? A fenyegetettség folyamatosan ott lebeg a lány feje felett, mint valami ködös árny. Csak egyvalaki tudja, hogy a legnagyobb veszély egyre közeledik, és a tűz ereje mindent lángra lobbanthat.
Az első száz oldalt tekinthetjük a bevezetésnek, mert annyi történt, hogy megérkezett Kellan, Cameron és Jorja, és azzal teltek el ezek a lapok, hogy Claire és Kellan egymásba szerettek, amit én személy szerint elég gyorsnak éreztem, inkább a lassan kibontakozó románcnak vagyok híve, nem, annak, hogy a szereplők már egymásba gabalyodjanak a 150. oldalon. Ettől függetlenül a szerelmi szál jól lett megírva és volt benne valami magával ragadó. Majd én éreztem úgy, mint a főhős :blush: Az E/1. írásmód a beleélés szempontjából mindig egy nagyon jó eszköz, hiszen a kedvenc könyveim is így íródtak. Én mindig szeretek a főszereplő fejében ott lenni. Azért néhol szerintem a szerelmi szál el lett túlozva, hát, hogy egymás nélkül nem tudnak élni, aztán alig egy hónapja ismerik egymást, bár lehet, hogy ezt azért nem értem meg, mert ilyen érzésem még nem volt. Egyébként erről az Üvöltő szelek egyik idézete ugrott be.
Az írónőn érezhető, hogy belenyúlt a fantasy sablonokba, mint, hogy Claire egy féldémonba szerelmes, amit az ő világában nem igazán díjaznak, mondjuk azt, hogy szépen fogalmaztam. Amúgy a főszereplő a túlzott önfeláldozásában hajazott Bellára, amit köszönök szépen nem kérek. Lehet, hogy vannak ilyen emberek, de azért mindenkiben van önzés. Amúgy Bella-val szemben meg is védi azokat, akiket szeret és cselekszik is. Kellan-ra nem mondanám, hogy Edward, ugyanis Stephenie Meyer előtt is a nők a titokzatos, veszélyes pasikra buktak. Az én szívem is megdobogtatják, inkább Cabot egyszerű srácait bírom.
A legelső bekezdést pedig ömlengéssel kezdtem, hogy szerelmes vagyok a kötetbe, így utólag már nem annyira. Különben ez tipikusan az a könyv, ami olvastatja magát, beránt és leköti a figyelmét az embernek, hiszen velem is ezt művelte. Hát múltkor Alice Hoffman stílusáról áradoztam, most ideje Beninaéról, hiszen ahogy a "költői" jelzőket, sorokat olvasom egyszerűen tudom, hogy van tehetsége az egészhez és szenvedélyesen is tud, gondolok itt Claire és Kellan egyik romantikus jelenetére.
Számomra a szerelmi szálak mellett a karakterek voltak a pozitívumok. Ott van David, az ember, aki felnevelt az unokahúgát, jól főz, laza, Lin, aki bár néha túl tüzes, mégis segítőkész barát, Cameron, szintén jóbarát, Regina, aki aranyosan elvan a férjével, és egy bátor harcos, az abszolút favorit, Milan volt, bár csak a kötet végén jelent meg és sokat nem is szerepelt, de az jött le róla, hogy jófej, Lucas-t is kedveltem, főleg az üzeneteit. A gonosz szereplők közül egyedül Wentworth-ot utáltam, mert ő volt tényleg veszélyes és gonosz, az Üldözők nekem semlegesek voltak, pedig ők tehettek a káoszról.
A végső csata is izgalmas lett. Szabályosan izgultam. Végül az tetszett leginkább, hogy végre megértette Claire a boszorkányságot és elfogadta, hogy az egyik legerősebb. Mondjuk az zavart, hogy az embereket elég gonosznak állítja be a könyveket, pedig azért ha a boszorkányok hatalommal rendelkeznek, nagyjából ugyanahhoz a fajhoz tartozunk, de ez inkább személyes, mert eléggé leáltalánosítják benne az embereket. Persze, a valóságban is van alapja, csak mégis...
Összességében: 10/7 - a múltkori kettőt simán leveri, főleg a karakterek terén, a történet kiaknázásában, haladásban, úgyhogy vevő vagyok a folytatásra, viszont ez nálam egy hetes könyv a sablonok miatt és a szerelmi szál kis eltúlzásával. Mindenképpen ajánlom.
,,Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének."A sztori a bál után indul meg, amikor megjelennek a zsoldosok és el kezdett pörögni a könyv, persze voltak kiszámítható csavarok. Gondolok itt, hogy valószínűleg az áruló személyét kitaláltad, mi történik a hősök között és senkit sem nyírnak ki, mármint jót. A haladása olyan volt, mintha a kötet 30 km/h-ról felgyorsult volna 70 km/h-ra. Közben kérdésekre is válaszokat is kapunk.
Az írónőn érezhető, hogy belenyúlt a fantasy sablonokba, mint, hogy Claire egy féldémonba szerelmes, amit az ő világában nem igazán díjaznak, mondjuk azt, hogy szépen fogalmaztam. Amúgy a főszereplő a túlzott önfeláldozásában hajazott Bellára, amit köszönök szépen nem kérek. Lehet, hogy vannak ilyen emberek, de azért mindenkiben van önzés. Amúgy Bella-val szemben meg is védi azokat, akiket szeret és cselekszik is. Kellan-ra nem mondanám, hogy Edward, ugyanis Stephenie Meyer előtt is a nők a titokzatos, veszélyes pasikra buktak. Az én szívem is megdobogtatják, inkább Cabot egyszerű srácait bírom.
A legelső bekezdést pedig ömlengéssel kezdtem, hogy szerelmes vagyok a kötetbe, így utólag már nem annyira. Különben ez tipikusan az a könyv, ami olvastatja magát, beránt és leköti a figyelmét az embernek, hiszen velem is ezt művelte. Hát múltkor Alice Hoffman stílusáról áradoztam, most ideje Beninaéról, hiszen ahogy a "költői" jelzőket, sorokat olvasom egyszerűen tudom, hogy van tehetsége az egészhez és szenvedélyesen is tud, gondolok itt Claire és Kellan egyik romantikus jelenetére.
Számomra a szerelmi szálak mellett a karakterek voltak a pozitívumok. Ott van David, az ember, aki felnevelt az unokahúgát, jól főz, laza, Lin, aki bár néha túl tüzes, mégis segítőkész barát, Cameron, szintén jóbarát, Regina, aki aranyosan elvan a férjével, és egy bátor harcos, az abszolút favorit, Milan volt, bár csak a kötet végén jelent meg és sokat nem is szerepelt, de az jött le róla, hogy jófej, Lucas-t is kedveltem, főleg az üzeneteit. A gonosz szereplők közül egyedül Wentworth-ot utáltam, mert ő volt tényleg veszélyes és gonosz, az Üldözők nekem semlegesek voltak, pedig ők tehettek a káoszról.
A végső csata is izgalmas lett. Szabályosan izgultam. Végül az tetszett leginkább, hogy végre megértette Claire a boszorkányságot és elfogadta, hogy az egyik legerősebb. Mondjuk az zavart, hogy az embereket elég gonosznak állítja be a könyveket, pedig azért ha a boszorkányok hatalommal rendelkeznek, nagyjából ugyanahhoz a fajhoz tartozunk, de ez inkább személyes, mert eléggé leáltalánosítják benne az embereket. Persze, a valóságban is van alapja, csak mégis...
,,– Nem az lényeg, Claire, hogy ki minek született, vagy milyen származással bír- magyarázta türelmesen, de fojtott hangja elárulta a haragját. – Mindenkinek van lelke. Nincs olyan teremtmény a világegyetemben, akinek ne lenne, a lényeg az, hogy mire használod azt, amid van. Abban a pillanatban, amint valami olyan gonosz dolgot teszel, ami ártalmatlannak mutatkozik, miközben tisztában vagy vele, hogy rossz, a lelkeden folt esik. Hiába akarsz jót, ha tudod, hogy másnak ártasz vele, akkor rossznak számít."Ez az idézet általánosságban is igaz.
Összességében: 10/7 - a múltkori kettőt simán leveri, főleg a karakterek terén, a történet kiaknázásában, haladásban, úgyhogy vevő vagyok a folytatásra, viszont ez nálam egy hetes könyv a sablonok miatt és a szerelmi szál kis eltúlzásával. Mindenképpen ajánlom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése