A Skins-nek már az első évada levett a lábamról, így született róla egy áradozós kritika, ami jogos volt, hiszen teljesen megérdemelte az elismerést, amit kapott hét év után tőle. Jobb később, mint soha bekapcsolódni valamibe. Sajnálom, hogy idén bemutatásra kerül hamarosan a záró szezon, hiszen még többet akarok belőle, ezért fájó az évadonkénti 9-10 rész. Ez a formula amúgy jól működik, mert a készítők tökéletesen kibontanak és lezárnak mindent. Ilyenkor belegondolok, hogy minőség szempontjából ez az USA-ban is elég lenne, hisz kevesebb részben is ki lehet bontakozni, viszont ez is lehet a bukta, mert mindent belezsúfolnának. Úgy is meg reformot hajtanak végre az országos csatornák, azonban eltért a tárgytól. A remek angol tinédzsersorozattól, ami joggal kapott két Bafta-díjat. Előre leszögezem, hogy szerintem a második évad kenterbe veri az elsőt, pedig ott is minőséget, karakterfejlődést, jó sztorit kaptunk, viszont szerintem most reálisabb, drámaibb, viccesebb lett az egész, pedig komolyabb hangvételű volt. Mondom, hogy mostanában az elismerésem kivívták teljesen. Tovább spoilerekkel folytatom...
Az egész dramaturgiája tökéletesen működik, sőt még jobban, mint az első, hiszen itt szerintem reálisabb dolgokkal néznek szembe a srácok, mint a halál, a szétválás, a továbbtanulás, a tettek következményei, persze, megmaradnak a barátságok és a szerelmek bonyolódása. Mondjuk, engem meglep, hogy a Sid és a Cassie egymást megcsalják, végül is akkor nem voltak együtt, de azért a végén újra bíznak egymásban, ebben egy kicsit ez zavart, hogy könnyen továbbléptek. Valahogy nem egy át szappanosba, mert itt megérti az ember, hogy miért alakulnak úgy a dolgok ahogy. Egy konkrét példa Michelle és Sid rövid életű románca. Igazából mindketten magányosak, sebezhetőek voltak és vigasztalásra vágytak, ezért borultak egymás karjaiba, aztán ez bűntudattá változott, mert mindketten más szerettek. Szerintem ilyen a valóságban is előfordul. Nekem mégsem ez vitte el az évadot a hátán.
Az évad legeslegjobb szála abszolút Tony útja volt. Ugye az első évad végén elcsapta egy busz (?), akkor elfelejtett minden alapvető tevékenységet, újra kellett tanulnia, felfedeznie mindent. Ez valami zseniális volt ahogy visszatalált a magabiztossághoz, nem a manipulációhoz. Az elején adott egy zavarodott srác, aki nem érti, hogy mi van vele, de szép lassan minden visszatér belébe, és övé volt a legjobb rész, amibe humort is csempésztek. Igazából én csak leírásban olvastam, hogy ez egy látomás volt, konkrétan Tony saját magával harcolt, hogy újra önmaga legyen, és ez annyira hatásos és eleven volt, hogy még egyszer meg kellene nézni. Hihetetlen, hogy mekkorát fejlődött. Főleg a határozottsága tetszett, hogy visszaszerzi azt, amit elveszített. Sosem hittem volna az első rész után, hogy ő lesz a kedvencem. Mondjuk szerintem ő is van a legjobban megírva. Magyarán felnőtt. Az egész nem működött volna, ha nem egy jó színész kezében, mint Nicholas Hoult-éban van, aki érzelmeket közvetített, arcmimikája volt, abszolút hiteles volt. Nem csodálom, hogy tud Hollywood-ban érvényesülni nagyon tehetséges. Azért egy kameó erejéig beugorhatott volna az utolsó évadba. Tetszett, hogy Michell-el igazából most lettek igazi pár, mert most már megbecsülte.
Szóval ezek a drámák nekem tökéletesek voltak. A kedvencem után meg kell említeni Sid apjának és Chris-nek halálát, amelyek falsúlyosak voltak, az első csak Sidet érintette, a második mindenkit, hiszen egy baráttal kevesebbek lettek. Sid szimpatikus volt végig, és megdöbbentő volt a rész végén, amikor az apját megtalálta, aki szerintem boldogan távozott a földről. Chris karakterét bírtam a drogos, őrült srácot, aki csak azt üzente a világnak, hogy cseszd meg, mindig vidám volt és a mának élt, amit a betegsége miatt meg is értettem. Nagyon igazságtalan volt, amikor a skacok nem mehettek a temetésre, mégis emlékezetes lett, egy olyan, ami szerintem tetszett neki. Annyira nem tartottam fairnek, hogy az apja évek óta nem törődött vele, aztán hirtelen milyen fontos volt a gyereke, azért ő is belátta a végén a hibáját.
Az utolsó rész azt hittem, hogy komoly, gyászos lesz, hisz valaki elment, ehelyett abszolút humorosra vették a figurát, főleg az autósüldözés maradt meg az emlékeimben, maga a temetés is szép volt olyan skinesen. Maga a rész is az elválásról szólt, főként a vége lett szomorú, ahogy szétszéledtek, ezért volt nekem ez az egész valóságos, hisz egyszer véget ér a lázas ifjúság. Egyikük sem ígérte meg, hogy írnak egymásnak, hanem, hogy majd összefutnak, viszont Sketch fogalmazta meg tökéletesen, hogy a levelek, telefonok ritkulnak, azért már egyszer sem csöng, és Anwar is jól visszaadta azt, hogy egyedül érzi magát. Szerencsére kaptunk valamilyen lezárásfélét, viszont egy nyitott kérdés maradt Cassie és Sid esete. Sajnáltam, hogy végre mindenki együtt aztán zutty vége az egésznek. Na, majd ha vége lesz a giminek vajon én is így leszek?
Összességében: 10/9,5
Na most jön a dicséret után a kérdés, hogy miért jött a fél pontlevonás, amikor tizet ígértem a múltkor, erre egy válaszom van Sketch és Anwar, akik feleslegesek voltak, hál' Isten a muszlim srác nem kapott önálló részt, csak valahogy végig ellenszenves maradt, a kattant csajt meg hagyjuk. Emellett az apróság mellett még nem is említettem, hogy felhozták a szülői nyomást, a mániákusságot, a melegszerelmet, az abortuszt és a tragédiákat, ezért ez minden idők egyik legjobb tinédzser sorozata. (Megjegyzés: Maxine-nek voltak a legnormálisabb szülei, pedig azt hinné az ember, hogy a mássága miatt mindent ráerőszakolnak, pedig csak a tánciskola ügyében vitatkozott az anyjával.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése