Könyvkritika: Veronica Roth - Lázadó

Veronica Roth első könyvétől, a Beavatottól odavoltam, mert egy érdekes világot tárt elénk egy szerintem meglepően szerethető, talpraesett főhőssel kis Hunger Games beütéssel, ennek ellenére elég sokáig vártam a folytatással. Nyári munka során kezdtem el olvasni, azonban annyira fáradt voltam és kikészített a betűméret, hogy félreraktam, pedig tetszett, aztán hétvégén bevégeztem, ráadásul már a harmadik részt is elkezdtem. Az első rész bukdácsolásait sikerült kiküszöbölni, ugyanis egy jóval érettebb, sötétebb, komolyabb könyvet kaptunk a kezünkbe, ilyen, amikor sikerül tovább növelni a téteket.

Tartalom: Egyetlen döntésed hatására megváltozhatsz - vagy akár meg is semmisülhetsz.
Minden egyes választásunknak megvannak a maga következményei - Tris Prior is megtapasztalja ezt, amikor nyugtalanság s zavar támad körülötte a társadalom valamennyi csoportjában. Meg kell próbálnia megmenteni a szeretteit - és önmagát -, miközben újra meg újra szembesül a fájdalom, a megbocsátás, az azonosulás, a hűség, a politika, a szerelem és a szeretet kérdéseivel.

A cselekmény folyamatosan pörög, mint a Duracell nyuszi, szükségünk van pár koffeintartalmű italra. Rengeteg az akció, nagy teret kap a karakterizálás, szépen épülgetnek fel a kapcsolatok, többet megtudunk a világról, kegyetlenül megölnek más szimpatikus szereplőket. Nem éreztem semmit sem elkapkodottnak, nem úgy, mint az első könyv végét, itt azonban okosan van felépítve a kártyavár, semmi sem tűnik hirtelen lépésnek. Az első rész volt a bevezetés, azért voltak gyengeségei, azonban a lázadó tanulva a hibákból egy jóval kiforrottabb kötet, mintha a trilógia átesett volna a felnőtté váláson. Az írónőnek még a meghökkentés is megy köszönhetően a könyv végi cliffhangernek.

Nekem nagyon tetszik a Veronica Roth által megálmodott világ, hogy a társadalmat öt csoportba osztották be, egyedül a háttérmagyarázatot hiányoltam. Úgy látszik imáim meghallgatásra találtak, ugyanis hacsak a végén is, viszont tisztább képet kaptunk az egészről, ráadásul szóba került az is, hogy mi van a falon túl. A forradalom kiváltó oka is ez lesz, amit megértek, hogy egyesek fel akarnak számolni, hisz ismerjük be ez egy kemény rendszer. A Bátrak és az Önfeláldozók világán kívül végre az Őszintékhez és a Barátságosakhoz is betekintést nyerhettünk, akikről egy-két meglepő információ derült ki, sőt még a Műveltek központjához is eljutottunk.

Szerintem leginkább Tris karakterizálása vitte el a hátán az egészet, hogy Shailene Woodley-nek még több teret engedjenek a tehetsége kibontakoztatására. Az első rész végén komoly tragédiát él át, ami nagy befolyással van a személyisége fejlődésére. Ő már nem az a bizonytalan önfeláldozó kislány, aki elindult ezen az úton, hanem egy igazi önzetlen, badass, okos csaj, de ő sem tökéletes sokszor vívódik magával, ami nem idegőrlő, sokszor hazudik a szeretteinek, hogy megmentse őket, elég sok önzetlen tett hajt végre. Nagyon örültem, hogy nem feledkeztek meg arról a tényről, hogy a szülei meghaltak, ez a tény elég sokszor megjelenik, hisz lesz olyan, amikor maga is meg akar halni. Ráadásul sokat dilemmázik a legjobb barátja megölése miatt, nagyon nehezen tudja túltenni magát rajta, hisz józan ésszel hiába fogja fel, hogy meg kellett tennie, mert meg halt volna, de itt jön az, hogy lehet lett volna más megoldás. Örültem, hogy a problémák nem voltak az asztal alá seperve.

Az első részben panaszkodtam a szerelmi szálra, mégis most úgy éreztem, hogy teljesen a helyén volt, olyan szépen be lett építve a történetbe, hogy imádtam, ahogy Tris és Négyes próbál egy ilyen krízis helyzetben kitartani egymás mellett, ráadásul még önmagukkal, egymással is meg kell küzdeniük. Több konfliktusok is van a könyv folyamán, ami majdnem éket ver kettőjük közé, mégsem szakadnak el, mert szeretik egymást. Kiderül, hogy megszerezni egymást könnyebb, mint bízni a másikban. Egy párszor sikeresen keresztülhúzzák egymás számításait. Tobiasnak azt is nehéz megemésztenie, hogy a barátnője néha még a neki tett ígéretét is megszegi. Némi bizalmatlanság. Nem tudok nekik nem szurkolni, hogy ne legyenek együtt. Azért nem ez hatja át az egészet, hanem igyekeznek a két karakter fejlődését előrebb vinni ezáltal.

Négyes karakterétől őszintén szólva én magam az első részben nem voltam elájulva, most meg beleszerettem átvitt értelemben, egyelőre Daemon-nal ketten elversengenek. Egy határozott, talpraesett férfi, aki szintén tele van hibákkal, próbál a saját belátása szerint cselekedni. Akkor nyert meg magának a karakter, amikor megismertem a teljes családi hátterét, hozzá köthető az egyik meglepő csavar. Rá is azt lehet mondani, hogy harcol önmagával, mi a helyes, melyik oldalon álljon. A Tris-sel való párkapcsolatában is az tetszik a leginkább, hogy mennyire egyenrangú a két fél. Bár ő is jóképű, mégis egy markáns vonású fickónak képzelem el, aki ráadásul igazi férfiként igyekszik viselkedni végig. El kell ismernem, hogy nem semmi háttértörténetet alkotott meg neki Veronica Roth, hisz a vele kapcsolatban felmerült kérdésekre is válaszokat kaptunk.

Fentebb már kiemeltem, hogy külön örülök a többi csopot kiemelésének, azonban az én fantáziámat a csoportnélküliek indították be leginkább, mégsem olyan nyomorékok, szegények, mint a Műveltek és az olvasó képzelte. Közöttük több Elfajzott is van, ezt is megmagyarázták áltudományos válasszal, ráadásul az is kiderült, hogy Tris még közülük is kiemelkedik, erre is jobban kitértek, hogy igazából miért tartják őket veszélyesnek, szépen romba dönthetik a már ismert rendszerüket. Valamilyen szinten a Művelteket is megértettem, hogy miért küzdöttek ellenük a félelem miatt, el akartak kerülni egy olyan eseményt, ami végül is tönkretehetne mindent, lényegében az igazság volt az, ami napvilágra került. Mindenki számára válaszokat nyújt, bár Jeanine karakterét továbbra is egydimenziósnak tartom.

Az egyik legerősebb női karakter, aki most feltűnt az Edith volt, ő a Csoportnélküliek vezetője, célja a mostani rendszer felszámolása, de míg azt hinnénk róla, hogy milyen nemes ember, valójában nem sokban különbözik Jeanine-tól, annyiban, hogy neki több személyisége van. Egy kegyetlen, önkényeskedő, határozott, igazi vezető típus, akitől jobb félni. Mellette a többi karakter elég haloványnak éreztem leszámítva Christina-t és Caleb-et. Christina semmilyen volt az 1. részben, most több szerep jutott neki, csodálom az emberségéért és a szívéért, képes volt a megbocsátásra. Szegény Caleb az egyik legméltatlanabbul kezelt karaktert, mert iszonyú keveset szerepel, pedig hozzáköthető az egyik komoly WTF?-momentum, többet akarok tudni róla és a motivációjáról.

Összességében: 10/9
Akkora függővéggel zárult, hogy muszáj folytatnom, amit meg is tettem legnagyobb örömömre. El kell ismernem, hogy Veronica Roth disztópiája szintet lépett. Azért mégis a Beavatottal még csak elsőkönyves szerző volt, kezdő, egy évvel később tudott tanulni a hibáiból, így még jobban elhúzta az orrunk előtt a mézesmadzagot, pedig nem gondoltam volna, hogy ekkora hatással lesz rám ez az könyv. Mostanában jól nyúlok a könyvekhez.