Filmkritika: Agymanók (2015) - az év legjobbja?

Az Agymanók igazi siker sztori, mert mind a kritikusok és a nézők is imádják, hasít a kasszáknál, plusz itthon is elég sokan mentek el rá. Pixar-film, ezért kattantak rá sokan, bár kételkedés azért volt, mert a Verdák 2 gyenge lett, a Merida, a bátor meg hihetetlenül sablonos lett, viszont ennek a sztorija hamar felkeltette az érdeklődésemet. Engem izgat, hogy mi játszódik le pontosan a fejünkben, tök jó lenne több dolgot tudni az agyunkról. Miért nem megyek agysebésznek?

Tartalom: A tinédzserkor gyakran döcögős és akadályokkal teli. Nincs ez másként a fiatal lány, Riley esetében sem, akinek csendes, kertvárosi élete a feje tetejére áll, amikor édesapja a nyüzsgő San Franciscóban kap munkát. Mint mindnyájunkat, Riley-t is az érzelmei vezérlik - ők Derű, Bánat, Harag, Majré, Undor. Az érzelmek a Riley agyában található Központban laknak, mindennapi munkájuk során pedig azon dolgoznak, hogy a lányt átvezessék a mindennapok kihívásain. Ahogy Riley az érzelmeivel küzdve próbálja megszokni San Franciscót, a Központban kitör a káosz. Bár Derű, Riley elsőszámú és legfontosabb érzelme megpróbálja a dolgok pozitív oldalát láttatni, összetűzésbe kerül a többi érzelemmel, akik másként vélekednek arról, hogyan kell viselkedni egy új városban, egy új otthonban és egy új iskolában.

Se a cím, se az előzetes ne csapjon be senkit, ugyanis ez nem egy gyerekes film, hiába készült a kicsiknek, plusz ők is tanulhatnak belőle, nagyon is érdemes felnőttfejjel megnézni. Alapból imádom az animációs filmeket, ezért nézem meg általában az évi ajánlatot. Ezek igazából mindenkihez szólnak, és ez a nagy ütőkártyája a Pixar Stúdiónak, ugyanis olyan filmeket raknak össze, amit bárki 6-100 éves korig megnézhet, mert képes mindenkit máshogy megszólítani. Örülök neki, hogy az Agymanók is valami ilyesmi szellemben készült, ráadásul egy nagyon egyedi története van, ezért iszonyat szórakoztató. Ez nálam egyelőre dobogós az idei legjobb alkotások listáján, mert annyira sikerült betalálnia nálam a tartalmával, a sztorijával és a karaktereivel.

Azért gondolom, hogy mindenki számára kiszámítható volt a sztori, hogy minden rendbe jön, viszont az azt kövező út iszonyat zseniális, vicces és drámai volt. Hihetetlenül el tudja gondolkodtatni az ember a felnőtté válásról. Riley életét teljesen felborítja az a tény, hogy elköltöztek, ez rá is nyomja a bélyegét szegény lányra. Itt kezdődik el az igazi kaland, amikor szegény lány egy érzelmi hullámvasútra kerül fel, ami talán a kamaszkor egyik legfontosabb jellemzője. Mondjuk, az igazi mozgató elem azok az agymanók, főként Derű és Bánat. Derű mindig a főnök, abszolút az a célja, hogy Riley mindig vidám és mosolygós legyen, igazi optimista karakter. Az első pillanatban megkedveltem az jó kedve és a Riley iránti szeretete miatt, hogy mennyire igyekezett segíteni rajta. Bánat, hát szomorú, ő kezd el furcsa dolgokat csinálni, amik igazából a végre nyernek értelmet. Örök pesszimista és szomorú, jókat mosolyogtam rajta.

A képernyőn legtöbbször Derű és Bánat szerepel, akiknek nagyon üdítő volt a kis bromance-uk. Bírtam, hogy valamilyen szinten mennyire kiegészítették egymást. Mindkettőjüknek van része jellemfejlődésben, hogy Derű végül is rájön, hogy szüksége van Bánatra, ahogy Bánat is elfogadja magát, már amennyire a szomorúság el tudja. Annyira szívhez szóló ez a két figura, hogy megölelgetném őket, mert mindegyikük csak jót akar az egész végig. Persze, nem ők az egyetlen bentlakók, hanem ott van Majré, Undor és Harag, utóbbi volt szerintem a legviccesebb, bár ők annyira nem szerepelnek sokat, de fontos részei a nagy egésznek. Nagyon tetszett az is, hogy tényleg mindegyikük más-más személyiség, még fejlődnek is. Derű a vidéki szomszédlány, Bánat az emós kiscsaj, Undor a menőcsaj, Majré a pánikbeteg és Harag a tipikus kocsisofőr.

Tök jól bemutatták az ő munkájukat, ráadásul maga az agy is nagyon sajátosan és részletesen lett bemutatva. Nekem az tetszett leginkább, hogy voltak bizonyos emlékek, amik fontos szerepet játszottak Riley személyiségének kialakulásában, ilyen kis parkok voltak. Külön bejött az is, hogy volt egy álomstúdió, talán ez a rész is a legviccesebb pontja az egésznek, az emléksorok és a fantáziapark. Ennek kapcsán meg kell említenem még egy fontos szereplőt Bing Bongot, aki Riley képzeletbeli barátja, hát ennyire szeretni való karaktert nem tudom, hogyan hoztak össze, vidám, rendes és hihetetlenül jó szívű. Tényleg nagyon ötletes sztorit eszeltek ki az alkotók, még egy folytatást is megnéznék a serdülőkorról.

A film másik erőssége a téma és a sztori mellett, ahogy a humor és a dráma között lavírozik, mindegyiket nagyon jól adagolták. Sok vicces és mosolyognivaló momentuma van, ahogy nem egy drámai jelenet is akadt. A vége felé teljesen kétségbeestem a szereplőkkel együtt. Persze, tudom, hogy mese valószínűleg happy end-del fog zárulni, de akkor is tudtam volna egypárszor sírni rajta, egy-két könnycsepp akadt. Annyira meg tudtak érinteni bizonyos jelenetek. Két abszolút szomorú pontja van az egésznek. Azt sem segít sokat, hogy Riley helyzete sem éppen rózsás, ezerrel szurkolunk neki, hogy jöjj rendbe. Tényleg jól fogták meg azt, hogy bizonyos változások mennyire vannak hatással ránk, aztán, hogy néha az öröm és a bánat együtt jár.

Előre borítékolom az Oscar-jelölést és díjat, mert idén biztosan nem lesz még egy olyan mű, ami ennyire szívhez szóló, okos, szeretni való, drámai, egyedi és vicces lenne. Engem teljesen megnyertek és szerintem semmilyen hiba nincs benne. A film végén a stáblista is nagyon jó lett, plusz a lezárás után akár el is tudnék képzelni egy folytatást, csakhogy lehet, akkor már nem ütne ekkorát. Oké, nem játszok egyelőre jóst, de ez egy zseniális film, ezért 10/10.