Mikszáth Kálmánt írásait kedvelem, mert elég érthetően ír, bár már a kb. 100 éves szövegekből kiderül, hogy akkoriban máshogy beszéltek az emberek, pedig az sem volt még olyan régen. Ő magyar irodalom egyik fontos alakja és A fekete várost tartják az egyik legfontosabb művének, amit nem is csodálok. Itthon keresgéltem valami könnyedet, nos találtam, csak nem egy egyszerűen emészthető darab. Tovább spoilerezem.
Tartalom: A századvég-századelő – Jókai mellett – legnépszerűbb, legolvasottabb írója novellistaként indult. Elbeszélései nyomán szűkebb pátriája, a Palócföld jellegzetes figuráinak avatott tollú megörökítőjeként vált ismertté, szeretettel és egyben a rá jellemző ironikus látásmóddal rajzolta meg az általa jól ismert embereket, az egyszerű nép egyszerre furfangos és érzelmekben gazdag lelkületű fiait-lányait éppúgy, mint a kedélyes, régimódi kisnemeseket, birtokosokat, akik fel-feltűnnek későbbi műveiben, a nagy sikerű romantikus kisregényeiben, majd hosszabb lélegzetű műveiben is. Bár a drámaiság sem idegen tőle, az anekdotaszerű szerkesztésmód, a bájos humor nagymestere, akinek társadalomkritikája, a kiegyezést követő kor bírálata többnyire megértő, megbocsátó, ritkán vitriolos, leszámítva politikai karcolatait, amelyek nem egyszer keltettek komoly felzúdulást. Kiapadhatatlan mesélőkedve, szellemes, szórakoztatóan tömör stílusa, realisztikus, de nem földhözragadt világlátása a magyar próza legjelentősebb mesterei közé emelik, akinek művei ma is az írót joggal megillető népszerűségnek örvendenek.
Mikszáth Kálmán nem fogja a kezed és szépíti meg a valóságot, hogy minden rendben lesz, hanem elég reálisan elénk tárja azt, hogy a bosszú meddig éghet, viszont, hogy ne mindenhol a feszültséget érezzük humort is tudott beleszőni a történetbe. Számomra a néha túl sok információmegosztás volt a gond, mert egy idő után, hogy némely dolgok felfogásra kellett sok ismeret, nekem anélkül is tiszta. Felesleges szócséplés annyira nincsen, hiszen ő igyekezett a lényeget megragadni. Amikor elkezdtem olvasni azt gondoltam, hogy egy férfiről fog szólni, aki végül megtalálja a boldogságot és nem értettem, hogy miért fekete város. Nos, az első gondolatomat durván eltiporták és másodikra választ kaptam.
Az egész egy konfliktusra építkezik, ami először parázslik, majd szépen lassan meggyullad és felrobban. A bonyodalmat Görgey Artúr okozta, amikor lelőtte Lőcse város bíróját, akik bosszúra esküdtek (filmek a büszkeség megsértése miatt állnak általában bosszút), amúgy a bíró lelőtte Görgey kutyáját, ezért kapott golyót. Ha az oldalak számában mértem először úgy gondoltam, hogy ez kifullad a végére, de nem pont a végén csúcsosodik ki az egész, hiszen addigra szépen elaltatják az olvasót, hogy itt minden rendben aztán bumm. Az volt az egyik pozitívum, hogy szolgáltak meglepő csavarokkal egy-két megdöbbentővel és megmosolyogtatóval, konkrét példát nem akarok említeni, hátha valaki el akarja olvasni. Ezzel szemben néha éreztem leülést, amikor nagyon untam a könyvet, mert semmi érdemleges nem történt. Szóval végén majdnem csalódtam, de aztán leesett az állam, jó lehetett számítani erre, de mégse várta senki. A lényege az ennek a keszekusza megfogalmazásnak, hogy függővéget kapunk, ezért kutattam folytatás után, de kiderült, hogy nincsen, így a fantáziádra van bízva, hogy mi történt. A vége az piszkosul sokkoló lett és hasonlóan jó rész a vadászat.
Elég komoly hangvételű regény, de kicsit Kálmán bácsi meg tudta simogatni a szívem az ártatlan kis szerelmi szállal, aminek kicsit Romeo és Júlia hatása van, igazából aranyosak és szépek voltak ezek a jelenetek, mert finoman bontották ki, ahogy egymásra talál az ifjú pár. Ilyen kis egyszerű romantika manapság nem igazán van. Sajnos, ez sem lett lezárva gondolom direkt, bár sejtem, hogy mi lett velük.
Görgey Artúr egy hirtelen haragú, büszkeséggel teli magyar nemes ember, aki mindig mogorva képpel jár és elég magának való, kicsit bogaras, ezzel szemben én szimpatizáltam vele, fogalmam sincs miért, pedig lelőtt egy embert, bár azt is valamilyen szinten meg tudtam érteni, amit később meg is bánt. Inkább Lőcse város tanácsáról kéne szót ejteni, akik éveken át táplálják a gyűlöletüket, viszont semmit sem tesznek a csillapítása érdekében csak évekkel később, szóval nem igazán értettem őket, meg, hogy miért kellett évekig elhúzni a gyászidőt, amikor akkoriban egy asszonynak is egy év volt az, meg, hogy még feketében kell járnia mindenkinek, ezeket után a város lakossága nem csodálom, hogy holtában utálta a bírót, erről a férfiról az jött le, hogy dologtalan. Azt még meg sem említettem, hogy azon a szerencsétlenen még lehetett volna segíteni, annál a résznél meresztettem a szemem. A mellékszereplők többsége szintén kedvelhető volt, kivétel Bibók egy ekkora áruló, házasságtörő féreg, akit legszívesebben megölnél, neki sem tudom a sorsát. Hát ez a függővég átka, hogy igazából egy szál sincs lezárva, pontosabban a konfliktus végére pontot tettek.
Összességében: 10/8
Jó magyar regény, hiszen az íróbácsi kitalált olyan dolgokat, amiktől lehidaltam, de a túlzott információmegosztás és néhai ülés pontlevonással járt, viszont ettől tántorodjon el senki, hiszen lehet, hogy ez a két dolog csak engem zavart. Tele van emlékezetes pillanatokkal, amiket egy életre megjegyeztem, pedig nem vagyok oda a magyar középkori regényekért igazán.
Az egész egy konfliktusra építkezik, ami először parázslik, majd szépen lassan meggyullad és felrobban. A bonyodalmat Görgey Artúr okozta, amikor lelőtte Lőcse város bíróját, akik bosszúra esküdtek (filmek a büszkeség megsértése miatt állnak általában bosszút), amúgy a bíró lelőtte Görgey kutyáját, ezért kapott golyót. Ha az oldalak számában mértem először úgy gondoltam, hogy ez kifullad a végére, de nem pont a végén csúcsosodik ki az egész, hiszen addigra szépen elaltatják az olvasót, hogy itt minden rendben aztán bumm. Az volt az egyik pozitívum, hogy szolgáltak meglepő csavarokkal egy-két megdöbbentővel és megmosolyogtatóval, konkrét példát nem akarok említeni, hátha valaki el akarja olvasni. Ezzel szemben néha éreztem leülést, amikor nagyon untam a könyvet, mert semmi érdemleges nem történt. Szóval végén majdnem csalódtam, de aztán leesett az állam, jó lehetett számítani erre, de mégse várta senki. A lényege az ennek a keszekusza megfogalmazásnak, hogy függővéget kapunk, ezért kutattam folytatás után, de kiderült, hogy nincsen, így a fantáziádra van bízva, hogy mi történt. A vége az piszkosul sokkoló lett és hasonlóan jó rész a vadászat.
Elég komoly hangvételű regény, de kicsit Kálmán bácsi meg tudta simogatni a szívem az ártatlan kis szerelmi szállal, aminek kicsit Romeo és Júlia hatása van, igazából aranyosak és szépek voltak ezek a jelenetek, mert finoman bontották ki, ahogy egymásra talál az ifjú pár. Ilyen kis egyszerű romantika manapság nem igazán van. Sajnos, ez sem lett lezárva gondolom direkt, bár sejtem, hogy mi lett velük.
Görgey Artúr egy hirtelen haragú, büszkeséggel teli magyar nemes ember, aki mindig mogorva képpel jár és elég magának való, kicsit bogaras, ezzel szemben én szimpatizáltam vele, fogalmam sincs miért, pedig lelőtt egy embert, bár azt is valamilyen szinten meg tudtam érteni, amit később meg is bánt. Inkább Lőcse város tanácsáról kéne szót ejteni, akik éveken át táplálják a gyűlöletüket, viszont semmit sem tesznek a csillapítása érdekében csak évekkel később, szóval nem igazán értettem őket, meg, hogy miért kellett évekig elhúzni a gyászidőt, amikor akkoriban egy asszonynak is egy év volt az, meg, hogy még feketében kell járnia mindenkinek, ezeket után a város lakossága nem csodálom, hogy holtában utálta a bírót, erről a férfiról az jött le, hogy dologtalan. Azt még meg sem említettem, hogy azon a szerencsétlenen még lehetett volna segíteni, annál a résznél meresztettem a szemem. A mellékszereplők többsége szintén kedvelhető volt, kivétel Bibók egy ekkora áruló, házasságtörő féreg, akit legszívesebben megölnél, neki sem tudom a sorsát. Hát ez a függővég átka, hogy igazából egy szál sincs lezárva, pontosabban a konfliktus végére pontot tettek.
Összességében: 10/8
Jó magyar regény, hiszen az íróbácsi kitalált olyan dolgokat, amiktől lehidaltam, de a túlzott információmegosztás és néhai ülés pontlevonással járt, viszont ettől tántorodjon el senki, hiszen lehet, hogy ez a két dolog csak engem zavart. Tele van emlékezetes pillanatokkal, amiket egy életre megjegyeztem, pedig nem vagyok oda a magyar középkori regényekért igazán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése