,,Egyszer véget ér a lázas ifjúság, egyszer elmúlnak a színes éjszakák, egyszer véget ér nyár, ami elmúlt, soha nem jön vissza már." Szerintem tökéletesen illik a Szent Johanna Gimi lezáró darabjára Máté Péter örökzöld slágere, mert többé már nem fogom izgatottan nézni az SzJG facebook oldalát, hogy mikor jelenik az új rész vagy részletet olvasni vagy csodálni a borítót. Nem voltam a könyvfüggője vagy rajongója egyszerűen csak szerettem, mint az írónőt. Nem érzek ürességet, de mégis pár napja, amikor befejeztem az utolsó kötet pár órával később elfogott a sírhatnék, pedig én nem vagyok igazán elégedett a befejezéssel. Enyhén spoileres lehet...
Tartalom: Négy év, amit nem felejtesz el.
"Okos kis könyv ez, elindult a saját útjára. Én pedig most magára hagyom, elengedem, hiszen én azt hiszem, mindent megtettem, amit lehetett, mindent úgy írtam, ahogy szerettem volna, most pedig elégedett vagyok az eredménnyel, mert tudom, én a kezdetek kezdetén valami ilyesmit akartam a végére. Nem egy finálét, elcsépelt ömlengést vagy túlcsavart szálakat. Úgy érzem, ez a sorozat az egyszerűségével nyerte el mindazt, amit elnyert, én pedig végig tartottam magam ahhoz az elvemhez, miszerint ez csak egy sztori egy hétköznapi lányról, A FIÚRÓL (csupa nagybetűvel), a tanulásról, a barátairól, a családjáról, az életéről meg úgy általában, a Szent Johanna gimiről".
Alig történt valami, amit már hét kötet alatt megszokott az ember, de valahogy az utolsóban nekem túl sok volt az üresjárat. Olyan érzésem volt, hogy az első 200 oldalig minden oké, aztán a könyv háromnegyedéig várnom kellett, hogy elfogjon a búcsúzás érzete, mert a szokásos 12/b csínytevések folytak. Nem volt abszolút vége érzése az egésznek csak az utolsó oldalakon. Olyan, mintha hangulatban valahol a sorozat közepét olvasnám, pedig az Útvesztő másokkal ellentétben engem a komolyabb hangvétele és az elválás miatt fogott meg, itt most pár pillanatig kapjuk ezt. Magyarán az egész kötet majdnem full happy volt, mert igyekezték a szereplők együtt és szórakozva eltölteni az utolsó félévet. Kinga szavaival élve az egész tök nyálas volt, talán ez is kellett a végére, így is voltak pillanatok, amikor el tudtak szomorítani.
Idegesített, hogy a 7. rész végén lévő cliffhangert lerendezték 10-15 oldalban, de hiszen az volt az előzőben a főkonfliktus, szerintem ezt az egész köteten át lehetett volna húzni meg Reni ösztöndíjának is a gyors megoldásával sem voltam elégedett, persze örültem neki, mert élete álma teljesült. Szóval az első ötven oldalban minden izgalmasan tűnő eseményt megoldottak. Nem volt egy főkonfliktus sem. Meglátszik, hogy vagy a tartalomban vagy az adatlapokban túlszínezik a dolgokat, ezért nem mondom rá, hogy ez maga volt a tökéletesség és ez lenne a sorozat tetőpontja, mert az a Remény.
Miután kimérgelődtem magam feleslegesen ideje a jó dolgoknak neki ugrani.
Örülök, hogy végül is az összes kérdésemre: Hogy került Ricsi a Szent Johannába? Ki nevezte be Renit a karaoke-ra? Ki küldte a gesztenyepürét? Honnan van Cortez beceneve? Ezekre a létfontosságú (:)) kérdésekre válaszokat kaptam, bár nem kaptak bővebb kifejtést, de mégis egy igen szórakoztató jelenetben derültek ki. Igen Laura humora megmaradt és sokszor nevettem, mosolyogtam, mert jöttek a poénok és a balhék, amiket húztak, ezek voltak a legjobb pillanatok.
A romantikus énemre is hatni akartak, úgyhogy sokszor sikerült Renin és Cortezen megint mosolyognom, mert ez a Cortez annyira jófej. Dúskálunk a szerelemben. Mondjuk, szerintem C barátunk azért túl tökéletes a valóságba, hiszen minden hajlandó beáldozni Reniért, túl megértő, szóval tényleg túl tökéletes. Persze, én sem bánnám, hogy ha lenne egy ilyen fiúm, de tudom, hogy itt nincs ilyen. Hatalmas plusz volt, hogy Cortez érzéseire is végre fény derült, hogy mióta érez úgy, ahogy, a gondolataira. Jó volt belátni a bőre alá, hogy mennyi mindent tud. Jó volt, ahogy az apró részek összeállnak egészé.
A kedvenc részem az osztálykirándulás volt és a bankett. Mindegyik vicces, színes, szórakoztató volt, és ezek kerültek közel a szívemhez, mert a könyv legjobb része az utolsó közös osztálykirándulás volt, a bankett pedig Gábor beszéde miatt maradt emlékezetes. Szóval letagadhatatlanul SzJG-t olvastam. Örültem annak is, hogy minden karakter kapott pillanatot és egy happy end-szerűséget, és, hogy Reni új életének új fejezetébe is beletekinthettünk, ami kellett. Ami meg szomorú volt, azért fájt a szívem.
Volt egy kicsit szájbarágós tanulság, hogy mindenkit úgy kell elfogadni ahogy van, ezekre remek példa, hogy Macu japánsága, Dave vallása vagy Kata góthsága. Az is bejött, hogy milyen jól kezelték, hogy egy srác meleg, teljesen felnőtt fejjel fogadták, persze volt egy-két vicc, de nem sértőek, ez a szereplő amúgy csak említés szinten fordult elő. Talán Laura azért írta "vidámra", hogy mégse olyan keserű szájízzel váljanak el az olvasók a karakterektől, bár ennek ellenére is sikerült búslakodnom. Sokan már rosszul vannak, hogy mi lesz velük enélkül. Én túlélem, mert semmilyen kedvenc befejezéstől nem dől össze a világ, nekem ettől függetlenül lesz még olvasnivalóm, de az SzJG ott lesz a szívemben előkelő helyen, mint kamaszkorom egyik legjobb olvasmánya.
Összességében:
-10/8 a rész, mert a fentebb említettek miatt nem vagyok maradéktalanul elégedett.
-10/10* ez a sorozatnak szól, mert mindig kellemes kikapcsolódást nyújtott, feldobott, ha rossz kedvem volt és valamennyire mégis mai magyar diákokról szól túlzással. A pontszám ellenére tisztában vagyok vele, hogy egyáltalán nem tökéletes a lassú cselekmény miatt és a néhol eltúlzott karakterekkel, de annyira megszereti az ember, hogy mégis megadja, hiszen tökéleteset nehéz alkotni szinte lehetetlen.
Ez egy búcsúkritika nem nektek, hanem a sorozatnak, hát eljött a pillanat. Csoki, SzJG!
Leiner Laurának üzenem, hogy ő neki még néhány évtizedig jelenése van nálam, mert egy ilyen tehetségtől az első sikere után nem köszönünk el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése