Könyvkritika: Paramore - Paramore

A Paramore négy évvel és egy váltás után tért vissza önmagukról elkeresztelt negyedik korongjukkal. Gondolom, hogy terápiás vagy szimbolikus céllal lett Paramore, ezzel jelzik talán, hogy még mindig ugyanaz a Nashville-i trió, akik voltak, vagyis nem változtak a Farro-testvérek távozása után. Nos, nekem nem célom a háttértörténetükben kutakodni. Általában kíváncsiságból hallgatok meg minden albumot, így volt ez velük is, de kivételesen az előző hárommal (All We Know Is Falling; Riot!; Brand New Eyes) is megismerkedtem, amik közül egyik sem tetszett, hamar a lomtáramba landoltak. Nem voltak rosszak, de nem az én ízlésemnek voltak valóak, így elég hosszú volt mindegyik, pedig a harmadiknál megvolt a remény, hogy tetszeni fog, sajnos, nem élt a lehetőséggel, ennek ellenére becsülöm a munkásságukat, viszont nekem túl komolykodósak voltak, nekem ez jött el róluk nem a lázadás és a fiatalosság.

Félelmeim voltak, amikor ez is bekerült a zenelejátszómba, viszont végre sikerült elérniük, hogy valami tetszen tőlük, mert a Paramore tetszett, sőt még egészen meg is szerettem, úgyhogy felkerült a ha-valamit-régen-hallgattam albumlistára, ez dicsőség, de nem lettem rajongójuk ezután. Valahogy azt éreztem egy kicsit túl lőttek a célon az egyórás játékidővel és a tizenhét dallal. Biztos a lelkes rajongótábort akarták a négy évért kárpótolni, hogy mindenki megtalálja azt, amit szeretne, hogy felelje a régi és új hangzást. Az a bajom, hogy a Daydreaming és az átkötő dal után megtört a lendület a jó minőségét, mert utána néhány kivételtől eltekintve töltelék, felesleges, közepes nóták következnek, amivel csak húzzák az időt, úgy a vége felé ismét megjelenik a minőség, ez nem jelenti azt, hogy rosszak ezek, hiszen nekem Part II és az Ain't Fun is nagyon tetszik, viszont kicsit tipikus poprock számmá válnak és szerintem még mindig komolykodtak egy kicsit, bár az album a felnövésről, reinkarnálódásról (?), barátságról, szerelemről, önbizalomról szól, így érthető. Azért nekem mégis messze ez a legfiatalosabb darabjuk, talán, mert jó időszakomban sikerült elkapniuk.

Hogy miért tetszett? Nem tudom. Esetleg azért, mert populárisabb volt a hangzás, ami miatt egyesek csalódnak az egészben, nálam negyedjére sikerült csak megfelelniük. A punkrockos zene továbbra is tetten érhető náluk, aztán a szívemnek egy kicsit indies hangzású átkötő részek, country és gospel kórus is felfedezhető a korongon plusz egy kis finom elektronika. A zene rendben van és Hayley Williams hangja sem idegesít, mert nekem néha ő sikoltozós, ezen a fanok ne sértődjenek meg. Szerintem az előzőektől nem különbözik, de lehet, hogy a srácoknak jót tett, hogy a testvérpár kilépett, hiszen Hayley most inkább Taylor Yorkkal dolgozott együtt. 

Összességében: 10/7
Kellemes csalódásként ért ez a lemez és ezek után nagyon a popularitás nincs jogom szidni, de szerintem nekik ez tett jót. Nem mondom, hogy ez az év lemez, mert egyelőre nálam az a hely JT-é, viszont ha nem lesz jobb darab a második helyen tuti befutónak tűnnek. Egyedül a hosszával van nekem a gondom, viszont az engemet is érintő témák nálam feldobják az egészet. Fogalmam sincs, hogy az előzőek miért nem érték el ezt a szintet nálam.