Album: Lana Del Rey: Born to Die + Paradise EP

Lana Del Rey 2011 végén robbant be a köztudatba a Video Games című dalával és egyszerre megosztotta az embereket. Nem a hatásvadász számokat támadták, hanem inkább az ellentmondásokkal, hogy azt mondja lakókocsiban élt, mikor állítólag milliomos apja van, hogy ő igazi, amikor fel van töltve. Szóval nem tudom, hogy kinek kell hinni. Maximum a szava hihetőségét lehet megkérdőjelezni, de nem a munkásságát szerintem. Mégis el kell ismerni, hogy a debütálásakor remek marketinget építettek ki neki. Én most a debütáló lemezéről és a szintén tavaly év végén megjelent EP-ről írok, azért együtt, mert nincs különbség a kettő között.

Már nem is tudom, hogy milyen felindulás vezetett ahhoz, hogy én őt meghallgassam, hisz emlékszem egy vagy másfél éve már a nagylemezt végig szenvedtem. Komolyan mondom, hogy akkor ebben a nőben semmi sem fogott meg. Elismerte, hogy érdekes füstös hangja van vagyis tehetséges, de nem tetszett. Érdekes, hogy most meg elvarázsolt, pedig elég monoton, melankolikus szerzeményeket kapunk, plusz nekem valamikor az egész lemez összefolyt, mert túlságosan hasonlóak a dalok, kicsit hatásvadászók. Mindkettőt úgy sikerült meghallgatnom, hogy egybe gyúrták őket. Szóval az egész másfél óra lett, mint Taylor Swift Red-jének deluxa változata. Őszinte leszek másfél óra ebből sok. A BTD még élveztem is és felfedeztem a számok báját, de valahogy a Paradise EP-re az egész teljesen unalmas és fárasztó lett. Mondjuk amikor az EP-et külön hallgattam, akkor sem nyerte el a tetszésem, pedig az ezen található dalok simán mehettek volna a nagylemezre. Ahhoz képest, hogy nem szerettem mégis három dalt ráraktam a telefonra. Engem elkapott ez a nő. Fogalmam sincs, hogy hogyan sikerült neki, hisz 7-8 dalát letöltöttem.

Maga a hangzásvilág is érdekes, mert néhol hip hop, rock, pop, szintetizátor, ilyen meg olyan hangszerek fedezhetők fel. Sajátos zenéje van, főleg a mai elektronikus zenei világban, így kitűnik a tömegből. Máshoz ha akarnám se tudnám hasonlítani. Van benne valami különleges, pedig leírtam, hogy milyen igazából az egész. Monoton, bólogatós az egész. Plusz túl eredeti témákhoz sem nyúlt, mondjuk minden popszám vagy szerelemről vagy szakításról szól és tény és való, hogy a legtöbbjük remek nóta. Például Justin Timberlake Mirrorja vagy Pink és Nate Rues duettje a Just Give Me A Reason. Igazából az összes szöveg vagy valakinek a hiányáról vagy a hozzávaló viszonyáról szól, magyarán vagy örül vagy nem, bár szerintem a mosoly szó sem hangzott egyik dalban sem. Lanahoz szentimentális hangulat kell, bár szerintem inkább nőket vagy tinédzser lányokat fognak ezek meg. Még az lep meg igazán, hogy itt Európában vevők rá igazán, ezért helyezte át Londonba a székhelyét. Érdekes, hogy errefelé az ilyen sötét, szomorú számok kellenek. Mondjuk igazi amerikai, erre egy konkrét dalcím utal. Azért az USA-ban is nő utána szép lassan a kereslet, például a BTD aranylemez lett és a legutóbbi dala elég szépen szerepelt.

Az egybeolvadt dalok között nekem mégis akad számtalan kedvencem. A National Anthem tetszik leginkább, mert van benne valamiféle felsőbbség, pedig ez is egy sráchoz szól, tetszik, ahogy monoton hangon el kezdi az elejét, a Video Games is az egyszerű zongorával nagyon bejön, bár nekem az, hogy videojátékról is énekel benne, nekem fura, a Born to Die is tetszetős a vonósokkal, a Ride meg nem is annyira szerelmes szám, az American hazaszeretet, a Cola-t pedig nem tudom mihez kötni. Igazából az egész tracklistát kielemezhetném, mert mindegyikben van valami, ami tetszik.

Összességében: 10/8
A kettő együtt ér ennyit, mert egy idő után unalomba tud az egész a monotonitás miatt fordulni, de manapság az ilyen típusú hangzás és hang szokatlan, úgyhogy rossz szavam sem lehet. Olyan az egész, hogy kell egyfajta hangulat hozzá, mint a Muse-hoz vagy a Coldplay-hez. Énekesnőként megkedveltem, mint sztár számomra elég megkérdőjelezhető.