
Kissé fáradtan és megtörten
érkeztem oda, hogy mosolyogva távozzak onnan, csak szépen sorjában.
Kalapos Éva tartott író-olvasó
találkozót, aminek én nagyon megörültem, mivel a D.A.C. most a kedvenc ifjúsági
könyvsorozatom. Igazából még sosem voltam ilyen találkozón, pedig van itt
városi könyvtár, de sosem olyat hívtak eddig, aki érdekelt volna. Fogalmam sem
volt, hogy mire kell számítanom, annyit vártam csak, hogy kapok egy aláírást,
aztán csókolom. Egy két évvel ezelőtti tapasztalat alapján gondoltam ezt, képes
voltam sorba állni egy órát egy névért, mondjuk most is megtenném. Amúgy
szerintem érdemes ilyenekre elmenni, mert valahogy az írót és a művet is
közelebb hozza, meg így látjuk, hogy ők nem elefántcsonttoronyba bezárkózva
írják a regényeiket. Az egésznek van valami varázsa, pedig csak egy embert
hallgatsz, akit jó hallgatni. Nem tudnám megmondani, miért tetszett ennyire.
Igazából Kalapos Éváról
különösebb elképzeléseim nem voltak, hogy ő most milyen. Olvastam vele
interjút, ahol normálisnak tűnt, de igazából sosem gondolkodtam rajta, hogy ő
most ki valójában. Lehet ezért okozott nekem egy abszolút kellemes meglepetést.
Ami nagyon tetszett benne, hogy egy abszolút természetes nő benyomását
keltette, egy tök egyszerű nyári ruhát viselt, nem volt kimeszelve és világos
barna haja volt. Szerintem sokkal helyesebb élőben, mint a D.A.C. fülborítóján
lévő képen, mert jobban áll neki az egyszerűség, az a kép nekem annyira nem is
tetszik.
A közönség tizenéves lányokból
állt, csak lányokból, egy férfi volt, aki közben fotózott, aztán ő is eltűnt.
Persze, a könyv is inkább az ifjúságot fogja meg, de tuti vannak férfiolvasók
is. Igazából azért elég érdeklődő akadt, sőt még idősebb nők is voltak.
Szerintem a magam 19 évével kilógtam a sorból. Mindenki nagyon jól viselkedett.
Nem volt teletömve a szoba, de gyakorlatilag minden széken ültek, hisz azért a
D.A.C. elég népszerű. Úgy ez az egész sorozat, igazából szépen kitaposott
magának egy kis utat, bár szerintem ennél is nagyobb felhajtást érdemelne. Azért
jó volt látni, hogy nem voltunk kevesen, de remélem, hogy minél több emberhez
eljut majd. Majd anyukámnak kezébe nyomom, úgy is ráér.
Éva elég sok mindenről beszélt és
kérdezni is lehetett tőle. Megtudtam, hogy Szabolcs megyéből való és négy
testvére van, ő a legidősebb. Elmesélte, hogyan került pont a Manó Kiadóhoz.
Megtudtam azt is, hogy igazából úgy jött a D.A.C., mint egy nehéz nap utáni sör.
Persze, Éva nem ezt mondta, de majdnem valami olyasmi. Dolgozott egy fajsúlyosabb
drámán és valami egyszerűségre vágyott, ekkor került szóba az, hogy ez egy elég
éles váltás volt. Beszélt az írásról, erről jut eszembe, nem gáz, hogyha napi
3-4 órát írtok, mert a nagyok is úgy csinálják. Igazából látszott rajta, hogy
tényleg szereti ezt csinálni, élvezi és nincs elszállva magától. Amúgy mondta,
hogy ősszel fog megjelenni egy internetes zaklatáshoz kapcsolódó regénye, a
D.A.C. folytatása meg januárban. Úgy néz ki, hogy hatrészes lesz az egész,
esetleg egy gimi utáni kötet előfordulhat.

Azok a kényes témák, amikről ír a
köteteiben személyes tapasztalatokból valók. Úgy érezte, hogy ezekről azért
beszélni kell. Nem akar nevelni, csak utat mutatni. Engem érdekelt az is, hogy
mennyire figyeli ezt a piacot. Kiderült, hogy olvasta a Szent Johanna Gimit és
szereti Laura írásait, mint én. Azért igyekezett, hogy a D.A.C. ne legyen
olyan, mint az SzJG. Szerintem azon kívül, hogy kamaszokról szól, sok közös
nincs a két műben. Mindkettő máshogy jó. Nekem mondjuk abszolút szimpatikus
hozzáállás, hogy azért figyeli ezeket a dolgokat, én meg az ő könyvét figyelem,
mert már elkezdtem, és majdnem végeztem vele.
Egy órán át tartott, nagyon jó
egy óra volt. Gazdagabb lettem egy D.A.C. kötettel, jókedvvel és névre szólóan
dedikált aláírással. Én hülye elfelejtettem közös képet kérni, majd
legközelebb, mert lesz még ilyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése