A Muse tavaly szeptember végén dobta piacra a legújabb albumát. Nos, nekik sem hallgattam végig az előző lemezeiket, mert hirtelen elhatározásból landoltak a számítógépen. Az együttesnek három tagja van Matt Bellamy, Christopher Wolstenholme és Dominic Howard. Én a Twilight filmzenei albumáról ismerem őket az elsőről, amire egy tök jó rockszámot raktak össze, utána egy kicsit nyálasba mentek át. Úgy tudom, hogy meg is bánták, hogy a soundtracken énekeltek. Nem baj az. Szóval vágjunk bele A 2. törvénybe.
Meglepett a lemez, ugyanis nekem nagyon tetszett, egy abszolút jó albumnak találtam sokadik hallgatásra is. Tényleg az. Mondom, hogy engem az angolok mostanában lenyűgöznek, hiszen nagyon jó lemezeket hallgattam onnan, majdnem le is verik minőség tekintetében az amerikai kollégáikat. Nem is volt igazán olyan pontja, ami nem tetszett, pedig ez is világgal foglalkozó album, mint Ákos 2084-je, csak azzal ellentétben már nincs elege az embernek az ötödik számnál. Elég egységes album nagyjából saját határaikon belül maradtak vagyis a rockban, bár egy kicsit újítottak, ami az elektronikus hangokban nyilvánul meg. Nem is lepett meg, hogy hallottam a szintetizátort és a gép hangokat, szerencsére finoman alkalmazták azokat. Nem egy jó kedvű album, mert nem vidám popdalok sorakoznak rajta, hanem sötétebb rockosabb szerzemények, kicsit erről a szintén angol Coldplay ugrott be, akiket szeretek, bár nekik a legutóbbi két albumok már optimistább lett. Ez is egy kicsit monumentális, de nem lesz túl sok belőle.
A dalok rockosan szólnak és nagyjából a világ, az emberi élet bajaival, a szerelemmel foglalkozik, és üzenik, hogy küzd és maradj talpon. Elég átlagos üzenetek, de a hangulat sajnos nagyon jól tükrözi a mai világ árnyoldalait, végül is, hogy kicsit depresszív az egész. Talán az a céljuk, hogy változásra ösztönözzék az embereket. Két személyes kedvencem az egyik, a Panic Station, ami hangulatában egy kicsit elüt a többitől és egy jó kis rock gyöngyszem válik belőle és a másik, a Liquid State, ami versenyzésre készteti az embert, de itt is elég jól egybesimulnak a dalok és nincs olyan, hogy az egyik a másik fölé emelkedik, ami szerintem egy jó pont. Érdemes még kiemelni a Survivalt, ami a 2012-es londoni olimpia hivatalos dala lett, ami a túlélésre, a küzdelemre késztet, nekem a kórus tetszik benne a legjobban, vagy a Madness, amiben modern elemekkel is próbálkoznak, ez inkább egy szerelmes szám, Supremacy, ami egy Tim Burton-filmben beleillene, mert kicsit mesterkélt és az énekes beszédmódja engem egy varázsló morgására emlékeztet. A többi nótát is érdemes meghallgatni, mert ugyanilyen minőségűek. Nekem a jó zenén kívül a kórusok tetszettek leginkább és az énekes hangja. Azért voltak számomra zavaró számok és a végén lévő két nóta, a The 2nd Law: Unsustainable és a The 2nd Law: Isolated System, amiben egy női hang tájékoztat a problémákról, ezért jár a pontlevonás.
Összességében: 10/9
Tavalyi év egyik legjobbja, arra késztet, hogy a korábbi lemezeket is visszahallgassam. Remélem, ilyen jók lesznek a további lemezeik is. Én azoknak ajánlom, akik sötétebb, kicsit komolyabb rockalbumra vágynak. Én egy párszor még felrakom.
Tavalyi év egyik legjobbja, arra késztet, hogy a korábbi lemezeket is visszahallgassam. Remélem, ilyen jók lesznek a további lemezeik is. Én azoknak ajánlom, akik sötétebb, kicsit komolyabb rockalbumra vágynak. Én egy párszor még felrakom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése