Alcia Beth Moore 1979. szeptember 8-án látta meg a napvilágot egy ápolónő és egy katona lányaként. Van egy bátyja is. Édesapja gyakran énekelt neki gitár kísérettel, ezért eldöntötte, hogyha felnő rocksztár lesz. Először helyi zenekarokban énekelt, amikor leszerződött a LaFace Records-szal, aminek a vezetője LA Reid, ő fedezte fel Avril Lavigne-t és Ciara-t. Amúgy először egy zenekar tagjaként fedezték fel, ami később feloszlott, így szólókarrierbe kezdett és a Pink művésznevet vette fel, amit állítólag azért kapott, mert gyermekkorában gyakran elpirult, így lett a világ egyik legsikeresebb popsztárja és a 21. századi poprock zene fontos személye. Igen, az én egyik -hanem- a kedvenc énekesnőmről Pinkről van szó, aki több, mint 30 millió lemezt adott el és 16 top 10-es slágere van világszerte, amik közül négy a Billboard Hot 100-as listáját is vezette és a világszerte hatalmas sikernek örvendő turnéiról még nem is írtam. Igazából ő nekem nem ezeket a számokat jelenti, hanem sokkal többet, hisz a hallgató számára nem az a fontos egy dalban, hogy hányadik, hanem, hogy mit ébreszt fel, mozgat meg benne, mit gondol róla, ehhez ő nagyon ért, mert számomra van egy-két nagyon személyes albuma is, amikről kicsit írok és az ahhoz kapcsolódó érzéseimet is kifejtem.
2000. április 4-én jelent meg az első szólóalbuma, Can't Take Me Home címmel, ekkor még tényleg rózsaszín hajjal nyomult. Ha erről a lemezről még soha sem hallottál, akkor ne szégyelld magad, mert sokáig én sem, mert nem ez repítette el a világsztárságig őt, de az amerikai, a brit, az ausztrál közönséget valamennyire levette a lábukról. Érdekesség, hogy ez az albuma egyáltalán nem mondható személyesnek, hisz akkoriban a népszerű R'n'B-hullámot lovagolta meg és itt csak az album felének volt társszerzője, ami hozzá képest kevés, sok számot mások jegyeznek. A két húzósláger a There You Go (Pink társszerző) és a Most Girls volt, amik érezhetően a legjobbjai ennek a korongnak, de nem lehet kiemelni nagyon semmit, bár Pink kacérsága, őszintesége felfedezhető nyomokban itt, de könnyen felejthető darabnak mondható, hisz még annyira a hangja sem mutatkozott meg igazán hiába az egyedi hangszín. Szóval ez a legesleggyengébb lemeze, ami ma annyira talán nem állna meg helyét. Egy kicsit még az útkeresgélés fedezhető fel benne. Sajnáltam, hogy a legtöbb szám egyszerűen csak a férfiakról szólt. Kb. 4 millió példányt adtak el belőle. Érdekes, hogy erről dalokat ritkán ad elő.
2001. november 20-án jött a világsztárrá válás a Missundaztood, ami a mai napig a legtöbb példányszámban eladott korongja a maga 12 milliójával. Ezen található a karrierjében mérföldkőnek számító Get the Party Started, amivel meghódította a világot, egy dancepop szerzemény a bulizásról, ami ironikus módon a koncert végén kerül sorra, populáris, ezután már jóval személyesebb, őszintébb számok voltak meglepetésre az albumon, hisz megjelent a Don't Let Me Get Me, amiben beszól Britney-nek, a Just Like Pill, ami a régi drogfüggőségéről szól és az elvált szüleiről szóló Family Portrait, amiért sok szülő hálás volt neki. Itt már érezhetően egy neki jobban működő stílus talált a poprockot, bár még felfedezhető az R'n'B, a hip hop, mégis sokkal emlékezetesebb ez és jobban is szól. Itt már főként ő jegyezte a dalokat Lind Perry együtt, aki gyermekkora egyik kedvenc énekese. Oké, ezen is felfedezhető az útkeresgélés, ezért nem a legeslegjobb lemeze, de nálam előkelő helyet foglal el a sok téma miatt, hisz kamasznapló szerű. Ajánlom még a Lonely Girl-t, a Gona to California-t, a My Vietnam-ot, az 18 Wheeler-t és a My Vietnam-ot. Érdekes, hogy a kiadott kislemezek közül egyik sem szól a szerelemről. Amúgy mindegyik sláger lett, így kötelezőek a koncertekre.
2003. november 11-én két évnyi szusszanás után jött a Try This, ami a legkevesebb példányszámban elkelt albuma a maga 3 milliójával (ma ez a szokásos lemezeladás). A címből kiindulva tényleg egy próbálkozás, ugyanis ez egy jóval rockosabb irányú album némi folk, country stílussal. Az első kislemez a Trouble volt, ami nekem az egyik kedvenc dalom tőle, elég szépen leszerepelt a listákon, mégis ezért kapta a második Grammy-díját, jött még a God Is A DJ, a Last to Know, az album legeslegjobb száma és a Feel Good Time, egy filmbetétdal, ezekből nem lettek slágerek, pedig szerintem ezzel a koronggal nincsen semmi probléma, mert jó számok vannak rajta, mint az Unwind és még ez is személyes. Nekem tetszik. Ekkor sokan úgy gondolták, hogy Pink pályafutásának befellegzett még a turné is csak Európában és Ausztráliában volt (nagyon bírtam a dobpárbajt).
2006. április 4-én megjelent a rajongó kedvenc I'm Not Dead, ami már sikeres volt a maga öt milliós eladásával. Személy szerint nekem holtversenyben ez a másik kedvenc korongom tőle, mert kicsit komolyabb, sötétebb, elgondolkodtatóbb, pörgősebb és megtalálta a maga stílusát végre, ezen valahogy minden dal tökéletes. Ez is poprock és néhol felfedezhető hip hop, folk, country, mégis a hangzás sokkal kiforrottabb, mint az előző és a hangja is érezhetően már uralja az egészet. Ez az album is a témáját tekintve személyes és van pár fontos üzenetű nóta rajta, mint a Dear Mr. President, ami az akkori amerikai elnöknek, George Bush-nak egy nyílt levél volt kritikával, a Who Knew? egy túladagolásban meghalt barátjának szól, ő ekkor mondott le a szerről, a Stupid Girls-szel tudok leginkább egyetérteni :), mert ismerek hülye lányokat, a Nobody Knows is elég személyes, a Leave Me Alone meg kötelező. Pink vagányabb, őszintébb, lázadóbb, mint valaha. Túlságosan szeretem a komoly dolgokat. Ezzel is igazán tudok azonosulni. A címet egyfajta üzenetnek is lehet tekinteni az előző bukás után.
2008. október 8-án megjelent a válás utáni fájdalmát feldolgozó albuma a Funhouse, amit szintén ironikus ért, hisz ekkor magánéleti válsággal küzdött, ugyanis elvált a motocross versenyző párjától, Carey Hart-tól. A lemez hozzám annyira nem kapcsolódik, mégis nagyszerűen tudok szórakozni rajta, ahogy Pink beszól a férjét vagy éppen hibáztatja, ez a szakítás hullámvasútja, mert hol jobb, hol rosszabb. Ezen található mindenki kedvence a So What?, amivel először vezette szólóban az amerikai slágerlistát és a világ többi táján is hódította, én is szeretem a dal lendületét, nemtörődömségét, lázadását, ilyen egy tökéletes szakító nóta. Mondjuk nem értettem, hogy Carey a videoklipben mért vállalta a szerepét, a Sober is sláger lett, amiből kiderül, hogy a válás után alkoholba fojtotta bánatát, majd kilábalt belőle, valamiért ezzel is nagyon tudok azonosulni, a Please Don't Leave Me-nek a címe sokat mond, ahogy a Funhouse-nak is, a One Foot Wrong-nak a szövege tetszik, hogy támaszra vágyik, az I Don't Believe You egyszerűen meg betalál. Hát ez tényleg személyes lemez, leginkább poprock, szóval saját stílusa már tényleg van neki. Amúgy öt millió példányban kelt el. A Funhouse megjelenése után pedig újra összejött férjével.
A tíz éves pályafutás örömére 2010. november 15-én kiadott egy válogatáslemezt Greatest Hits... So Far!!! címmel, amin az elmúlt tíz év slágereit gyűjtötte össze, plusz három új felvétel is helyet kapott rajta a Raise Your Glass és a Fuckin Perfect, mindkettő önmagad elfogadására biztat, csak az egyik senkivel sem törődve, a másik biztosítva, hát hatalmas slágerek lett, elsők és másodikak voltak, ezekkel gyakorlatilag biztosított a helyét, amíg elment szülési szabadságra, ugyanis kiderült, hogy gyermeket vár, akinek 2011 elején életet is adott, ő Willow Sage Hart, aki tiszta édesanyja. Érdekesség, hogy a harmadik dal a Heartbreak Down csak Közép-Európában jelent meg, pedig egy klasszikus P!nk szakítós nóta.
2012. szeptember 18-án pedig négy év szünet után megérkezett a The Truth About Love, amivel először lett első a Billboard 200 listáján. Az album dalai a szerelem különböző árnyalatait veszik górcső alá. Talán még a válás után visszamaradt dalok. A lemez behódolt a trendeknek, hisz sokkal több elektronikus hangzás tartalmaz, hál' Isten dubstep nincs, de még így is poprock maradt kétségtelenül. Az első dal a Blow Me (One Last Kiss) sláger lett, én is imádom, mert tiszta olyan, mint ő, a Try szerintem a korong legjobbja, hisz nemcsak a szerelemre vonatkozik, hogy próbálkozz, a Just Give Me A Reason, pedig egy duett, ami a legnagyobbat tarolta a számok közül, egy Nate Rues-szal közös párbeszéd, a Tue Love-ban tök feleslegesen Lilly Allen is közreműködik, de jópofa klipje lett, ott van az Are We All We Are, aminek erős a kórusa vagy a Walk of Shame is tökéletes, itt már vannak gyenge pontok, ezért egy kicsit csalódást okozott, mégis a tavalyi év egyik legjobb lemeze volt. Eddig négy millió példányt adtak el belőle. Mindenki talál kedvére valót.
Szóval P!nk az, akinek lehet a lemezei között válogatni, amik különböznek, de mégsem, valahogy a személyiségét sikerült megőriznie, ami miatt az összes jó. Az ének mellett játszik gitáron, zongorán, dobon, szintetizátoron, dalszerző, színésznő, remekül táncol és a koncerteken akrobatikus mutatványokat is bevállal, ezek mellett állatvédő és vegetáriánus, szeret olvasni, néha még botrányosnak is mondható. Igazából ő sosem volt mondható vezető popsztárnak, de mindig ott volt a legjobbak között. Valahogy ő olyan, hogy hiába jön Katy Perry vagy Lady Gaga, mégis megtudja őrizni a méltó helyét, mert kiépített magának valamit. Ahhoz képest, hogy elég nyers és őszinte szokott lenni, egyáltalán nem megosztó személyiség, mint a két hölgy, hanem többségében mindenki pozitívan vélekedik róla. 10-ből 8 ember szereti őt. Róla nagyon ritkán olvasok negatív kommentet, azért ez is sokat jelent. Amúgy Magyarországon elég népszerű, hisz a dalai elég sokszor meghódították a magyar slágerlistákat. Szóval asszem' kiderült, hogy miért szeretem, és, hogy ő miért nagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése