A Skins 4. évadát egy ideje jegeltem, mert filmezni akartam egy picit és úgy éreztem, hogy egy picit hagyom a 3. etapot pihenni, hogy utána a megosztó szezonba belevágjak, pedig az a legnézettebb szériája a sorozatnak, viszont szerintem a második generáció az egy millió feletti számokat nem érdemelte meg az első fényében, de mégis jobb, mint egy amerikai sablon. Amennyire tetszett a szezon háromnegyede, a vége valahogy keserű szájízt okozott a számban. Amikor ezeket a sorokat írom, már túl vagyok az ötödik évadon, de hatodik évadnak nincs szinkronja, úgyhogy jön a hetedik a jövő héten nekem.
Fontos kiemelnem, hogy a zeneválasztás még mindig tökéletes, hisz kellően bele tudnak nyúlni a hangulathoz passzolva, annak ellenére, hogy az elektronikus zenét nem kultiválom, bár sok középtempójú hangszeres nóta is van. Egyedül a főcím zene megmixeléséért haragszom, mert megszoktam az eredetit, bár értem, hogy generációváltással megújul. A zene mellett még a humor is megvan, amiket főleg Cook szolgáltat nekünk, viszont kis mennyiségben vannak jelen. Valahogy az egészről az erőltetett komolykodás jött le, ami nem állt az egésznek jól. Tovább spoilerekkel folytatom...
Tudom, hogy a második évad is komoly volt, ott viszont még mindig viccesek voltak, itt meg sok minden vontatott és unalmas volt, amiket leginkább a kapcsolatokban való súrlódások okoztak, hisz itt van elsőre az Emily és Naomi mizéria, amit felesleges bonyolításnak éreztem, mégis úgy gondolom, hogy a végén szépen lezárták, így sikerült nálam Emilyt leépíteni, ahogy a kemény csajt játszotta, a másik a Pandora visszaszerző akció, ami egyáltalán nem működött, főleg, hogy ő a széria számomra legidegesítőbb és naivabb karaktere. Szerencsére minimális Panda jelenlét volt, így amikor megszólalt annyi baromság nem dőlt ki a száján.
Effy bekattant az évad második felében, aminek az okát még mindig nem értem. Nem tudta a boldogság érzését feldolgozni vagy valami ilyesmi lehetett a gond. Egész jó jeleneteket hoztak így össze, nekem ehhez köthetők a kedvenc pillanataim, főleg az ő része tetszett a legjobban. Kaya Scodelarico tökéletesen jól hozta az eszement leányzót, akibe még a pszichológusa is belezúgott és végzett a pasijával, Freddie-vel, ez csak meglepett, de különösebben nem nőtt szívemhez a srác. Freddi aranyos volt, hisz szerette Effyt. A fináléban zavart, hogy nincs jelen, de mégis ott volt, hisz szólt a hangja és az ő szülinapját ünnepelték a srácok.
Cookot megkedveltem, azért nem úgy bírom, mint anno Tonyt, mert nem igazán tanult a nemtörődőm. Például az Effy iránti szerelme miatt nem tette tönkre a virágzó kapcsolatot és kitűnt, hogy akit szeret, azzal nagyon is tiszta szívvel törődik, csakhogy ezt az oldalát elrejti. A saját részében mutatott egy pozitív irányú jellemfejlődést, hisz vállalta a tettei ért a felelősséget, erre a következő részben már kint koricált, amit nem díjaztam, csakhogy legalább karakterhez hű húzás volt.
Tetszett Effy, Cook, Katie, JJ része, hisz megváltoztak, kicsit felnőttek, még a többi rész is szórakoztató volt, de nem fakadtam sírva, hogy elballagtak a skacok, mert igazán senki sem nőtt a szívemhez. Igazából ha velük kezdtünk volna, akkor valószínű ők lennének az etalonok, viszont nálam nem azok. Még mindig nem értem, hogy Effy mitől közönség kedvenc?
Összességében:10/7
Abban őszinte leszek, hogy nekem ez jobban tetszett, mint a harmadik évad, így kapott annyit, viszont nem érzem azt, hogy ennél többet érdemelne, így is még én vagyok a legkedvesebb a második generációhoz, főleg, hogy nekem a harmadik már most jobban tetszik. Meglátszik, hogy az angol nézők nem velem vannak. Még így is messze alázza az amerikai tinisablon drámákat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése