Skins Fire: Effy története

Este végre sort kerítettem arra, hogy megnézzem a Skins Fire-t, ami a hetedik évad első két részét foglalja magába, ez egy film, ami Effy felnőtt életébe enged betekintést. Eredetileg a hatodik évadot akartam darálni, csakhogy a videómegosztó oldalak fél másodpercenként töltenek, én meg tizenkét órán át nem menetem azért a gépem, hogy egy részt meg tudjak nézni. Szóval az indavideo.hu és egy felhasználó jó voltából elkezdhetem az utolsó fejezetet. Szóval a második generáció egyik tagjával találkozhattunk újra Effy-vel, aki a sorozat egyik emblematikus alakja, akit nem értek, hogy miért szeretnek a rajongók, számomra pont ez a leggyengébb generáció, úgyhogy nem voltam boldog, amikor kiderült, hogy kiket látok, mégis kellemeset csalódtam. Tovább spoilerekkel folytatom...

Leszögezem előre, hogy tetszett az első rész, mert láttam pozitív irányváltozást Effy karakterében, hát felnőtt ő is és mi is, bár megmaradtak a rafinériái, hisz okosan kihasznál embereket a céljai elérésében, mondjuk fő, hogy a főnökével lefekszik, ezért nem népszerű a kollégái között, de csalással recepciósból bróker lett, mégis úgy gondolom, hogy úgy cselekszik, mint bárki más, hisz okos nővé érett, akinek az önzése és a bajvonzása megmaradt. Mondjuk a munkaterületét furcsállottam. Akkor nőtt igazán a szememben, amikor a végén vállalta a tetteiért a felelősséget és igyekezett mindent helyrehozni, ezért tudta együtt érezni vele, azonban úgy gondoltam, hogy így a múltbéli hibáiért is megbűnhődik. Örülök, hogy a realitás határán mozognak a készítők, hisz tényleg büntetést érdemelt Ef.

Érezhetően ez már nem ugyanaz a Skins, ami éveken át volt, mert egy generációval együtt ez is felnőtt, és meglepően jól lett megoldva a rész, főleg Kaya Scodelarico-nak köszönhetően és a komor hangulatnak, ami főként a végét jellemezte. Az egész komoly volt, mégis reális. Főként dráma volt az egész, hiányoltam a poénokat, bár elsütöttek egy-kettőt. Mégis valami hiányérzet maradt bennem, ami nem tudom miért van, de valahogy maximálisan nem voltam elégedett a résszel. Azért helyt adok annak, hogy összecsapott volt az egész. Azért egy-két parti és cigis jelenet maradt a szokásokat idézve.

Amúgy visszatért még Naomi, aki stand up comedy-s álmokat követett nem sok sikerrel. Amúgy ironikus, hogy akkor lettek jó viccei, amikor kiderült a rákja. Érdekes kontraszt a munkahellyel rendelkező Effy és a bulizó, komolytalan, lakbért nem fizető barátnő. Itt tényleg a felnőttséggel foglalkoztak a dilemmákkal. Nem kis meglepetésemre - fentebb írtam - eljött a kaszás, ami nem meglepő, így az élet értékére is rádöbbentik a nézőt. Sajnáltam Naomit és megértettem, hogy miért titkolta el Emily elöl. Ja, ő is visszajött. Meglepő, hogy a két lány között milyen jó a kémia. Amúgy szerintem ki lehetett volna hagyni őket, mert olyan érzésem van, hogy azért kellett, hogy essen le az álla a nézőnek.

Összességében: 10/8

Űr és Naomi-szál feleslegessége, de az egész elég komoly dráma és reális. A szereplők felnőttek, főleg Effy, aki most lett szimpatikus a végén. Szóval megérdemli a jó forgatókönyv és színészi játék miatt a jó pontszámot. Ha szereted a karaktert és akarsz betekintést a jövőjébe ajánlom. Amúgy kellemes csalódást okozott.

A poprock királynő: P!nk

Alcia Beth Moore 1979. szeptember 8-án látta meg a napvilágot egy ápolónő és egy katona lányaként. Van egy bátyja is. Édesapja gyakran énekelt neki gitár kísérettel, ezért eldöntötte, hogyha felnő rocksztár lesz. Először helyi zenekarokban énekelt, amikor leszerződött a LaFace Records-szal, aminek a vezetője LA Reid, ő fedezte fel Avril Lavigne-t és Ciara-t. Amúgy először egy zenekar tagjaként fedezték fel, ami később feloszlott, így szólókarrierbe kezdett és a Pink művésznevet vette fel, amit állítólag azért kapott, mert gyermekkorában gyakran elpirult, így lett a világ egyik legsikeresebb popsztárja és a 21. századi poprock zene fontos személye. Igen, az én egyik -hanem- a kedvenc énekesnőmről Pinkről van szó, aki több, mint 30 millió lemezt adott el és 16 top 10-es slágere van világszerte, amik közül négy a Billboard Hot 100-as listáját is vezette és a világszerte hatalmas sikernek örvendő turnéiról még nem is írtam. Igazából ő nekem nem ezeket a számokat jelenti, hanem sokkal többet, hisz a hallgató számára nem az a fontos egy dalban, hogy hányadik, hanem, hogy mit ébreszt fel, mozgat meg benne, mit gondol róla, ehhez ő nagyon ért, mert számomra van egy-két nagyon személyes albuma is, amikről kicsit írok és az ahhoz kapcsolódó érzéseimet is kifejtem.

2000. április 4-én jelent meg az első szólóalbuma, Can't Take Me Home címmel, ekkor még tényleg rózsaszín hajjal nyomult. Ha erről a lemezről még soha sem hallottál, akkor ne szégyelld magad, mert sokáig én sem, mert nem ez repítette el a világsztárságig őt, de az amerikai, a brit, az ausztrál közönséget valamennyire levette a lábukról. Érdekesség, hogy ez az albuma egyáltalán nem mondható személyesnek, hisz akkoriban a népszerű R'n'B-hullámot lovagolta meg és itt csak az album felének volt társszerzője, ami hozzá képest kevés, sok számot mások jegyeznek. A két húzósláger a There You Go (Pink társszerző) és a Most Girls volt, amik érezhetően a legjobbjai ennek a korongnak, de nem lehet kiemelni nagyon semmit, bár Pink kacérsága, őszintesége felfedezhető nyomokban itt, de könnyen felejthető darabnak mondható, hisz még annyira a hangja sem mutatkozott meg igazán hiába az egyedi hangszín. Szóval ez a legesleggyengébb lemeze, ami ma annyira talán nem állna meg helyét. Egy kicsit még az útkeresgélés fedezhető fel benne. Sajnáltam, hogy a legtöbb szám egyszerűen csak a férfiakról szólt. Kb. 4 millió példányt adtak el belőle. Érdekes, hogy erről dalokat ritkán ad elő.

2001. november 20-án jött a világsztárrá válás a Missundaztood, ami a mai napig a legtöbb példányszámban eladott korongja a maga 12 milliójával. Ezen található a karrierjében mérföldkőnek számító Get the Party Started, amivel meghódította a világot, egy dancepop szerzemény a bulizásról, ami ironikus módon a koncert végén kerül sorra, populáris, ezután már jóval személyesebb, őszintébb számok voltak meglepetésre az albumon, hisz megjelent a Don't Let Me Get Me, amiben beszól Britney-nek, a Just Like Pill, ami a régi drogfüggőségéről szól és az elvált szüleiről szóló Family Portrait, amiért sok szülő hálás volt neki. Itt már érezhetően egy neki jobban működő stílus talált a poprockot, bár még felfedezhető az R'n'B, a hip hop, mégis sokkal emlékezetesebb ez és jobban is szól. Itt már főként ő jegyezte a dalokat Lind Perry együtt, aki gyermekkora egyik kedvenc énekese. Oké, ezen is felfedezhető az útkeresgélés, ezért nem a legeslegjobb lemeze, de nálam előkelő helyet foglal el a sok téma miatt, hisz kamasznapló szerű. Ajánlom még a Lonely Girl-t, a Gona to California-t, a My Vietnam-ot, az 18 Wheeler-t és a My Vietnam-ot. Érdekes, hogy a kiadott kislemezek közül egyik sem szól a szerelemről. Amúgy mindegyik sláger lett, így kötelezőek a koncertekre.

2003. november 11-én két évnyi szusszanás után jött a Try This, ami a legkevesebb példányszámban elkelt albuma a maga 3 milliójával (ma ez a szokásos lemezeladás). A címből kiindulva tényleg egy próbálkozás, ugyanis ez egy jóval rockosabb irányú album némi folk, country stílussal. Az első kislemez a Trouble volt, ami nekem az egyik kedvenc dalom tőle, elég szépen leszerepelt a listákon, mégis ezért kapta a második Grammy-díját, jött még a God Is A DJ, a Last to Know, az album legeslegjobb száma és a Feel Good Time, egy filmbetétdal, ezekből nem lettek slágerek, pedig szerintem ezzel a koronggal nincsen semmi probléma, mert jó számok vannak rajta, mint az Unwind és még ez is személyes. Nekem tetszik. Ekkor sokan úgy gondolták, hogy Pink pályafutásának befellegzett még a turné is csak Európában és Ausztráliában volt (nagyon bírtam a dobpárbajt).

2006. április 4-én megjelent a rajongó kedvenc I'm Not Dead, ami már sikeres volt a maga öt milliós eladásával. Személy szerint nekem holtversenyben ez a másik kedvenc korongom tőle, mert kicsit komolyabb, sötétebb, elgondolkodtatóbb, pörgősebb és megtalálta a maga stílusát végre, ezen valahogy minden dal tökéletes. Ez is poprock és néhol felfedezhető hip hop, folk, country, mégis a hangzás sokkal kiforrottabb, mint az előző és a hangja is érezhetően már uralja az egészet. Ez az album is a témáját tekintve személyes és van pár fontos üzenetű nóta rajta, mint a Dear Mr. President, ami az akkori amerikai elnöknek, George Bush-nak egy nyílt levél volt kritikával, a Who Knew? egy túladagolásban meghalt barátjának szól, ő ekkor mondott le a szerről, a Stupid Girls-szel tudok leginkább egyetérteni :), mert ismerek hülye lányokat, a Nobody Knows is elég személyes, a Leave Me Alone meg kötelező. Pink vagányabb, őszintébb, lázadóbb, mint valaha. Túlságosan szeretem a komoly dolgokat. Ezzel is igazán tudok azonosulni. A címet egyfajta üzenetnek is lehet tekinteni az előző bukás után.

2008. október 8-án megjelent a válás utáni fájdalmát feldolgozó albuma a Funhouse, amit szintén ironikus ért, hisz ekkor magánéleti válsággal küzdött, ugyanis elvált a motocross versenyző párjától, Carey Hart-tól. A lemez hozzám annyira nem kapcsolódik, mégis nagyszerűen tudok szórakozni rajta, ahogy Pink beszól a férjét vagy éppen hibáztatja, ez a szakítás hullámvasútja, mert hol jobb, hol rosszabb. Ezen található mindenki kedvence a So What?, amivel először vezette szólóban az amerikai slágerlistát és a világ többi táján is hódította, én is szeretem a dal lendületét, nemtörődömségét, lázadását, ilyen egy tökéletes szakító nóta. Mondjuk nem értettem, hogy Carey a videoklipben mért vállalta a szerepét, a Sober is sláger lett, amiből kiderül, hogy a válás után alkoholba fojtotta bánatát, majd kilábalt belőle, valamiért ezzel is nagyon tudok azonosulni, a Please Don't Leave Me-nek a címe sokat mond, ahogy a Funhouse-nak is, a One Foot Wrong-nak a szövege tetszik, hogy támaszra vágyik, az I Don't Believe You egyszerűen meg betalál. Hát ez tényleg személyes lemez, leginkább poprock, szóval saját stílusa már tényleg van neki. Amúgy öt millió példányban kelt el. A Funhouse megjelenése után pedig újra összejött férjével.

A tíz éves pályafutás örömére 2010. november 15-én kiadott egy válogatáslemezt Greatest Hits... So Far!!! címmel, amin az elmúlt tíz év slágereit gyűjtötte össze, plusz három új felvétel is helyet kapott rajta a Raise Your Glass és a Fuckin Perfect, mindkettő önmagad elfogadására biztat, csak az egyik senkivel sem törődve, a másik biztosítva, hát hatalmas slágerek lett, elsők és másodikak voltak, ezekkel gyakorlatilag biztosított a helyét, amíg elment szülési szabadságra, ugyanis kiderült, hogy gyermeket vár, akinek 2011 elején életet is adott, ő Willow Sage Hart, aki tiszta édesanyja. Érdekesség, hogy a harmadik dal a Heartbreak Down csak Közép-Európában jelent meg, pedig egy klasszikus P!nk szakítós nóta.

2012. szeptember 18-án pedig négy év szünet után megérkezett a The Truth About Love, amivel először lett első a Billboard 200 listáján. Az album dalai a szerelem különböző árnyalatait veszik górcső alá. Talán még a válás után visszamaradt dalok. A lemez behódolt a trendeknek, hisz sokkal több elektronikus hangzás tartalmaz, hál' Isten dubstep nincs, de még így is poprock maradt kétségtelenül. Az első dal a Blow Me (One Last Kiss) sláger lett, én is imádom, mert tiszta olyan, mint ő, a Try szerintem a korong legjobbja, hisz nemcsak a szerelemre vonatkozik, hogy próbálkozz, a Just Give Me A Reason, pedig egy duett, ami a legnagyobbat tarolta a számok közül, egy Nate Rues-szal közös párbeszéd, a Tue Love-ban tök feleslegesen Lilly Allen is közreműködik, de jópofa klipje lett, ott van az Are We All We Are, aminek erős a kórusa vagy a Walk of Shame is tökéletes, itt már vannak gyenge pontok, ezért egy kicsit csalódást okozott, mégis a tavalyi év egyik legjobb lemeze volt. Eddig négy millió példányt adtak el belőle. Mindenki talál kedvére valót.

Szóval P!nk az, akinek lehet a lemezei között válogatni, amik különböznek, de mégsem, valahogy a személyiségét sikerült megőriznie, ami miatt az összes jó. Az ének mellett játszik gitáron, zongorán, dobon, szintetizátoron, dalszerző, színésznő, remekül táncol és a koncerteken akrobatikus mutatványokat is bevállal, ezek mellett állatvédő és vegetáriánus, szeret olvasni, néha még botrányosnak is mondható. Igazából ő sosem volt mondható vezető popsztárnak, de mindig ott volt a legjobbak között. Valahogy ő olyan, hogy hiába jön Katy Perry vagy Lady Gaga, mégis megtudja őrizni a méltó helyét, mert kiépített magának valamit. Ahhoz képest, hogy elég nyers és őszinte szokott lenni, egyáltalán nem megosztó személyiség, mint a két hölgy, hanem többségében mindenki pozitívan vélekedik róla. 10-ből 8 ember szereti őt. Róla nagyon ritkán olvasok negatív kommentet, azért ez is sokat jelent. Amúgy Magyarországon elég népszerű, hisz a dalai elég sokszor meghódították a magyar slágerlistákat. Szóval asszem' kiderült, hogy miért szeretem, és, hogy ő miért nagy.

Annie Hall (1977) - Woody Allen első nagy sikere

Én tegnapelőtt még soha életemben nem láttam ezt a filmet, csak Woody Allen wikipédiás életrajzának átböngészése után láttam, hogy ez az első nagy sikere, hisz ez nyert négy Oscar-díjat, bár Woody-t nem érdeklik a díjat, hisz az együttesével volt fellépése a díjátadó idején, és őszintén ez szimpatikus húzás volt, mert ő csak a saját feje után megy, és nem érdeklik a díjak, ő csak azt csinálja, amit szeret. Miután a fangirl módot kikapcsoltam, aminek igazából nem is lehetnék nevezhető, a szerintem annak idején újító komédiát ideje kiveséznünk.

Tartalom: Rendkívül zavaros Alvy Singer, a negyvenéves tévékomikus magánélete. Egyrészt idegbeteggé teszi New York állandó lüktetése, másrészt a közelmúltban elhagyta a barátnője. Ebben a felfokozott lelkiállapotban Alvy visszatekint az életére, a gyerekkorától kezdve egészen a különböző nőügyekig. Közülük is kiemelkedik az Annie Hallhoz fűződő kapcsolata. Egyfelől inába szállt a bátorsága, hogy elkötelezze magát, ám amikor Annie hátat fordított neki, minden áron vissza akarta szerezni.

Szerintem ez egy egyedi film, hisz ritkán van konkrétan olyan film, ahol a főszereplő tényleg közvetlenül a nézőnek beszél, ugyanis itt ez történik, hogy a jelenet közepén néha egyszer csak felénk fordul Woody karaktere és elkezd mesélni vagy éppen maguk a karakterek ugrálnak múltba, ahol mint nézők figyelik azt, hogy mit csinálnak és közben kommentálják, ez egy abszolút szimpatikus húzás, mert valahogy köztük kezdem magam érezni, miközben pont rájuk figyelek. A szereplők között zajló párbeszédek tényleg szórakoztatóak lettek, főleg ezek a jelenetek, amikor intelligens viták folytatnak egymással. Tényleg sokszor kacagtam a filmen, szóval vígjátékként tökéletesen teljesítette a feladatát, hisz élveztem a másfél órát. Mégis nem hiszem, hogy a humor volt az alapja az egésznek, mert nem felszínesen akarta a kegyeimet elnyerni, hanem egy kis mélységgel és itt jön a képbe a forgatókönyv. Mintha karikatúrája lenne a hagyományos romantikus filmeknek, tudjátok, hogy megismerkednek egymással, összejönnek, majd szétmennek, aztán újra összejönnek. Nos, itt is ellentmond ennek. Nem hiába érdemelte meg az Oscart.

A főszereplő, Alvy Singer, akit Woody játszik és szerintem önmagából merítette ezt a karaktert, mert a valóságban is állítólag ilyen bogaras, szóval ő egy paranoiás, pesszimista,összeesküvés mániás, mániákus humorista, aki utálja New York-ot, mégis csak ott tudja elképzelni az életét, hiába noszogatják, hogy költözzön Kaliforniába, egy szóval bolondnak is lehetne nevezni, plusz úgy gondolja, hogy mindig neki van igaza, igazából, ha ilyenekből indulunk ki vagy ellenszenves vagy roppantul szórakoztató lehet, itt utóbbi jön, mert magadban mosolyogsz az ő kattanásain, amik végül is szerintem minden embernek vannak. Mondjuk csodálom, hogy egyáltalán életben van. Valamilyen szinten meg lehet érteni, de valahogy kicsit felsőbbrendűnek tűnik, talán ezért ment taccsra két házassága is. Leginkább szerintem az, hogy nem igazán kezelte egyenrangúként a párjait és kicsit lenézte őket, ezért nem volt egy kapcsolata sem tartós. Nos, itt van Annie, aki egy feltörekvő énekesnő és Alvy barátnője, akin szórakozni és mérgelődni tud miatta, de egyszerűen csak szereti, mégis úgy érzi, hogy hátráltatja és nem bízik benne, hát Alvy paranoiás, szimpatikus figura, aki próbál a sötét világban érvényesülni. Mondhatni ellentétes karakterek, azonban valahogy passzoltak egymáshoz. A színészi játékra panasz nem lehet Diane Keaton meglepően szimpatikus, megérdemelt Oscar, Woody pedig szerintem önmagát alakítja, mert elég sok mindent merített a saját életéből, azért mehetett volna neki az Oscar.

Az egész humoros köntösben a párkapcsolatokat boncolgatja általánosságban, hogy meddig működhet, hogy vannak hullámvölgyek, szóval nem a tündérmesét mutatja be, hanem a valóságot, hogy ki miatt mehet tönkre, hogy lehet szétmenni, amikor az érzések nem működnek, hogy néha a szerelem kevés. Szerintem a szerelmi szál, ami a lényege az egésznek kellően reális lett, hisz a főhős kicsit a régi kapcsolataiban is keresi hibákat, amire talán választ talál vagy nem. Szóval nem egy szimpla vígjáték, csak egyetlen jelenetet nem értettem a mozis résznél az okoskodó férfit, akihez valami híres fickót odaráncigáltak, hogy leszólják, mert hülyeséget beszél, ez később egy kritikaolvasása közben esett le, hogy ez egyike volt a műintelligensek kifigurázásának. Talán ezzel arra céloztak, hogyha az idegen szavak szótárát bújod, még nem leszel hozzáértő. (Érzitek a párhuzamot?) Amúgy kellően halad a cselekmény és hamar elszáll a játékidő, és szerintem a végén a fordulat meglepő.

Összességében: 10/9
Oké, azért az egyetlen jelenetért vontam le, de a többi része a filmnek számomra teljesen rendben volt. Szóval tessék megnézni, mert szórakoztató párkapcsolat tanulmánnyal. Amúgy ha tehetitek eredetiben nézzétek, mert a szinkronba sok mindent félrefordítottak, én is úgy akartam, csak feliratosan nem találtam sajnos. Persze, jók lettek a szinkronhangok. Ahogy néztem kiadták könyvben is, úgyhogy elolvasom majd.

OneRepublic: Native

A OneRepublic abba a stílusba tartoznak, amit még szeretek hallgatni, viszont igazából egy lemezüket sem hallgattam még meg. Volt egy VIVAs időszakom, ami felett még mindig nem tértem napirendre, és kimondottam idegesített, amikor jött a Secrets tőlük, pedig a popzene egyik legjobb zenekaráról és dalszerzőjéről, Ryan Tedder-ről van szó, akiket már érettebb fejjel megtudok érteni. A mű a harmadik a sorban, az első kettőt nem hallgattam még meg, viszont sorra kerülnek majd. Én a Good Life-ot szerettem eddig csak tőlük, viszont az ismert számaikat is úgy tudom. Amúgy a Timbalanddal közös Apologize hozta meg nekik a hírnevet. Na, nézzük mit alkottak.

Ez az első OneRepublic albumom, amit végighallgattam, szóval most a pillanat nagyságát kell érzékelni. Komolyra fordítva a szót az év szerintem egyik legjobb popkorongját hozták össze, ennyire csak JT lemeze tetszett. Az egészet áthatja a optimizmus az én szememben, mert mintha lazábbra vették volna a figurát, vagy ez csak abból adódik, hogy sokkal több szintetizátort használtak, hogy ők is kövessék a trendeket, mégis sikerült a saját világukat megőrözni, amiket ismertem a korábbi dalaikból. Ők sosem voltak egy kimondottan rockos együttes, inkább poposak voltak, poprockot játszanak. Lényegében mertek váltani, csakhogy igyekeztek nem elidegeníteni a rajongókat. Maximum fanatikusabbak húzzák az orrukat, hogy túlságosan populáris lett az egész, de amit elbuknak, azt visszanyerhetik.

 

Én akaratlanul is párhuzamot húztam a Coldplay-jel, mert ők is a pozitívabb életszemléletet helyezik már az előtérben leginkább a legutóbbi két lemezünkön, szerintem Ryan Tedder-re biztos hatással voltak és a most menő zenei trendek, csak ő okosan használja. A szövegekben lehet felfedezni az új üzeneteket, hogy a talpra állás és talpon maradást sugallja az egész, főként a szerelemben, többségében szerelmes számokat kapunk néhol egy-két közhelyes gondolattal, minthogy veled halnék meg, ez egy kis szemet szúró apróság. Kapunk itt álmokat, csillagokat, kis halált, szakítást, égő hidakat és szerelmet elég nagy mennyiségben, amik a szokásos érzéseket pedzegetik, hisz boldog, próbálja elfelejteni stb. Alapvetően egy tökéletesen egységes korongot kapunk, amin nincsenek nagyon kiemelkedő dalok, viszont az összképet sem rombolja le. Igazából ha a kiadó kislemezt akar választani bőven válogathat, hisz kellően rádióbarát és fülbemászó mindegyik. Amúgy meg kell jegyeznem, hogy az ének, a kórus és a hangszerelés összhangban van, tökéletesen megoldottak mindent.

A legjobb dal szerintem a Counting Stars, ami magáról az életről szól, hogy egyszerűen ki kell tartani, van benne felszabadító érzés, így a videoklipnek is sikerült ezt a lazaságot egyszerűen visszaadni, bár a krokodilt nem értettem benne. Az I Lived inkább valamiféle biztatás arra, hogy mond azt éltél, valamiféle elszámolásnak tűnik. A Life in Colornak már eleve a címe pozitív üzenetet sugároz, úgyhogy élj színekben. A Peacher a hit fontosságáról szól, ennek a szövegében a nagyapjára emlékszik meg, hogy milyen jó tanácsokat adott az életre nézve. Az If I Lose Myself egy kimondottan szárba szökkenő, boldog szerelemről szól, amiket talán a fiatalok éreznek inkább magukénak, nekem az akusztikus verziója jobban tetszik. A Feel Again inkább az új párkapcsolat fényéről szól, amikor a szürke szivárvány színekben pompázik A két szakítós nótának a Can't Stop és az Au Revoir mondható. Nekem még a Burning Bridges tetszett igazán, ennek az akusztikus verziója is rajta van a deluxán, és mindkettő meglepően jó, hát egy kis szerelem. Szóval a szövegek szerelmesek, optimisták és kitartanak, nem művésziek igazán, de Ryan Tedder nagyon jól eltalálja a szavakat.

 

Összességében: 10/9
Egyedül a Coldplay-hasonlóságok miatt vonok le, amikről szerintem igazán nem tehetnek, viszont amúgy ez egy majdnem tökéletes poplemez, amit érdemes meghallgatni. Haragszom is egy kicsit, hogy a srácokra itthon nem igazán figyeltek fel, bezzeg a One Direction-ra igen (bocsi 1D-srácok), viszont egy kritikát sem olvastam róluk, amikor ez már a harmadik anyaguk, pedig igazán megérdemelnék. Ha valaki legalább ezután meghallgatja, már az siker nekem, úgyhogy ha bírod a zenekart, tényleg érdemes egy órát szentelni nekik.

A kedvenc videoklipjeim - Top 13

P!nk - Try

Számomra a tavalyi évben ez volt az év videoklipje, sőt számomra ez az évtized kisfilmje, ezért vagyok pipa, hogy az idei gyenge VMA-n ezt a mesterművet nem jelölték, hisz tökéletesen bemutatja, hogy milyen szenvedélyes tud lenni a szerelem, ami ölni is tud, főleg, hogy ezt tánccal mutatják be. A tánc tényleg érzelmes, intenzív, lüktető, nem hiába művészet, még színészkednek is benne, sőt nekem még a por is tetszik. Jó, talán egy kicsit művészfilmes, de hány énekesnő csinálja ezt Pink után? A dal amúgy az egyik kedvencem, hisz inspirál arra, hogy próbálkozzak az életben és ne adjam fel. Próba szerencse. Egyszerű ilyen történettel rendelkező, minőségi, érzelmileg megmozgató videók kellenek. Tényleg valamiről szól és nem üres.

Filmkritika: A hercegnő és a béka (2010)

Egy mesére vágytam, ezért eset a választásom a Disney-re pontosabban a 2010-ben kiadott A hercegnő és a békára, mert mostanában mozikban egyáltalán nem adnak rajzolt filmeket. Nekem hiányoznak, mert valami bájuk van. Persze, szeretem az animációs filmeket, de szerintem a rajzfilmeknek valami varázsa van, valahogy attól mesés. Örültem, anno amikor ez a film kijött, bár ahogy böngészgettem az adatokat úgy 200 milliót hozott, amit nem tudok, hogy jó-e a Disnye-nek. Mondjuk azon néztem, hogy mi került rajta 105 millió dollárba, bár ehhez nem értek. Térjünk át a filmre.

Tartalom: New Orleans az 1920-as években. A fiatal Tianának nincs ideje a romantikára. A lány arról álmodik, hogy egyszer övé lesz a francia negyed legjobb étterme. A városba érkezik Maldónia királyi sarja, az elkényeztetett Naveen herceg. A gonosz Dr. Facilier fekete mágiával meg akarja szerezni az értékeit. Az elhibázott varázslatnak köszönhetően azonban Naveen békává változik. Abban reménykedik, hogy Tiana csókjára visszaváltozik, ám ehelyett a lányból is béka lesz. Üldözőik elől menekülve a békapár elindul megkeresni Odie mamát, hogy segítsen rajtuk mágikus erejével.

Selena Gomez: Stars Dance - csillagtánc nélkül

Selena Gomez megjelentette az első szólóalbumát, amiben igyekszik diszkókirálynővé avanzsálni. Előtte egy kis történelem, ugyanis a színésznő egy együttes frontembere volt a Selena Gomez and the Scene-é, amit felfoghatunk gyakorlatilag szólóprojektként, hisz a banda többi tagjának nevét szerintem senki sem tudja, csak háttérben nyomultak. Szóval Miss Gomez velük énekelt és lett három sikeres slágerük, amik közül kettő még a magyar rádiókat is meghódította, viszont eddig úgy néz ki, hogy nagyobb sikert képes egyedül besöpörni, hisz meglett élete első top 10-es slágere az USA-ban. Gyakorlatilag mondhatnánk, hogy ez a negyedik anyaga. Jelenleg élete első világ körüli turnéjára készül, amivel ellátogat Bécsbe is. Amúgy színésznőként is tevékenykedik, idén láthatjátok őt a Spring Breakers-ben, az Aftershock-ban és a Getaway-ban.

Selena úgy érzi, hogy sikerült végre érettebb hangzást elérnie, amit Skrillexnek, Britney Spears-nak és Taylor Swift-nek köszönt meg, utóbbit persze én magam sem értem, hogy hogyan került ide. Szóval igyekezett klubkirálynő lenni ezen a lemezen, ami annyit eredményezett, hogy elég sokszor belenyúltak a hangjába és már unalomig ismételt dubstep, dance, disco, elektro elemeket kapunk, amik meglepő módon annyira nem nyomják el az énekesnő hangját. Tényleg meg kell jegyezni, hogy vagy ő tudja  vagy a producerei, hogy mi fekszik igazán a hangjának, hisz erőtlen, kislányos hangja van, messze nem éri el Demi Lovato vagy Miley Cyrus szintjét, nagyon bizonytalanul tud énekelni, neki ez a popos elektronikus katyvasz való meg esetleg akusztikus hangzás. Nincsen igazi hangszer. Amikor hallgattam közben olyan érzés volt, mintha Rihanna Talk that Talk lemezének tinilányos verzióját, mert a Stars Dance olyan, mint az, csak nincsen fülledt témája a szövegeknek. 

Azt nem tudom, hogy ez most tényleg komolyabb és, hogy ebből mennyi az igazi Selena, ugyanis társszerzőként nem igazán működött közre egyik számban sem. Próbálják ezt eladni felnőtt címszó alatt, amikor a szövegek messze primitíven egyszerűek, hogy menjünk szórakozni, írd fel a neved, elérem, hogy a csillagok táncoljanak érted, igazából ezek még mindig tinédzseres témák, hisz még mindig a szerelem megy, csak kivételesen a tinilány már elmehet táncolni a barátjával az éjszakába, nem erőltették meg magukat a dalszövegírók. Lehet, hogy ezért nem is kéne ostoroznom őt, hisz ő róla süt, hogy maximum a szórakozás üzenetét közvetíti, vagyis szórakoztatni akar, nem együtt érezni, hisz ez tipikusan agykikapcsoló korong. A tinipop jelzőt odanyomhatják nyugodtan. Igyekeztek nem elidegeníti a célközönséget, maximum annyi változás van, hogy a hölgygyemény nőiesebben öltözködik, így hangsúlyozva, hogy már nem tinédzserlány.

Az albumról a kedvencem a Like a Champion, amit kevés angoltudásommal is megértek, csak beleraktak egy csomó értelmetlen szöveget, viszont az emelt fővel való járás a lényeg, ott van az egyértelműen dancepop ballada a Love Will Remember JB-nek, így az összetört szívekre is emlékeznek a végén, hogy jöjjön a lassúzás, a Slow Down pedig buzdít egyértelműen a bulizásra, ez jellemzi az egész korongot leginkább. Ha nagyon őszinte akarok lenni az egész legérdekesebb darabja a Come & Get It, hisz abba indiai zenét is kevertek, csak persze az idegesítő dobgép és elektronikus zene átveszi a hatalmat benne. Egyértelmű, hogy kluboknak készült ez.

Összességében: 10/5

Érezhetően gyengébb másolata egy jobb Britney Spears és Rihanna albumnak, plusz gyengék a szövegek, mondjuk ezt a stílust én nem szeretem, de megint egy elektronizált poplemez. Abszolút pozitívum, hogy az egész egy bűnös élvezetté tud válni a hallgató számára, ami miatt elfelejti a hibákat. El kell ismerni, hogy okosan építik a karrierjét, hiszen aprókat változtatnak, így nem veszítik el a tiniket, mégis komolyan lehet venni Miss Gomezt. Ezt dancepop és Selena-fanoknak ajánlom, plusz annak, aki táncolni akar. (Az én zenelejátszómra egyik sem fog rákerülni.)

Filmkritika: Nick Hornby - Pop, csajok, satöbbi - férfi lélektan

Emlékszem az SzJG-ben Reni olvasta ezt a könyvet és ezt a címet már sokszor hallottam a tévében, így gondoltam nem lehet rossz a tartalomból kiindulva. A borító is tetszik, mert passzol a könyvhöz teljes mértékben. Leginkább azért érdekelt, mert kivételesen nem egy nő lelkébe nézünk bele, hanem egy harmincas pasaséba, akit kidobott a barátnője. Igazából jó az férfiak fejébe is belelátni, hogy tudjuk mit, miért cselekszenek, hát többségében én is női főszereplős könyveket olvasok nyilvánvalóan. Érdekes, hogy leginkább férfiaknak ajánlják, aztán a szövegben ott van, hogy ha teheted add oda a barátnődnek, én a könyvtárból hoztam ki ;)

Tartalom: „Ha férfi vagy, el kell olvasnod ezt a könyvet, aztán elolvastatnod a partnereddel is…” írta Nick Hornby regényéről egy angol kritikusa. És a tanácsát sokan meg is fogadták, hiszen a Pop, csajok, satöbbi az utóbbi évek angol irodalmának egyik legolvasottabb, legnépszerűbb könyve. Rob Fleming, a harmincöt éves popzenerajongó, poplemezgyűjtő, poplemezboltos történetében, boldog és boldogtalan szerelmeiben, szexuális hőstetteiben és leégéseiben, fájdalmas szakításaiban és olykor Woody Allent idéző szerencsétlenkedéseiben bizonnyal sokan ráismernek a saját életükre – és jólesően kinevetik a főhőssel együtt saját magukat is. Nick Hornby ugyanis egyre terebélyesedő sikerét leginkább egészen utánozhatatlan humorának és öniróniájának köszönheti. Egy szó mint száz: ha férfi vagy (vagy nő, aki szeretné megismerni a mai férfiak mafla, gyötrődő lelkét), ha voltál már szerelmes (vagy leszel), ha valaha elhagyott a partnered (vagy te hagytad el őt), ha szereted a popzenét (bár akkor is, ha nem), ha még kezdő vagy, és szeretnéd tudni, milyen megpróbáltatások várnak rád a szexben és a szerelemben, vagy ha már túl vagy sok mindenen, ha olykor a szexet zűrös dolognak érzed, máskor meg az egyetlen örömnek az életben, ha olykor elfog a halálfélelem, ha sehogy sem sikerül felnőnöd, ha néha szörnyen elcseszed az életed… akkor el kell olvasnod ezt a könyvet.

2013 MTV Video Music Awards: jelöltek

 

Idén is megrendezésre kerül a sokadik MTV Video Music Awards, amiken ismét a hagyományokat tekintve a legjobb videoklipek és készítőik mérkőznek meg egymással, hogy hazavihessék az új díjat, ami képregénygonoszra hajazó űrlény lett, aki így felváltotta a drága asztronautát. A díjátadót augusztus 25-én fogják megtartani Brooklynban, ahol a zenei világ számtalan képviselője fel fog majd tűnni, hogy ne üres kézzel távozzanak.

AZ ÉV VIDEÓJA

• Justin Timberlake: Mirrors
• Macklemore & Ryan Lewis feat. Wanz:  Thrift Shop 
• Bruno Mars: Locked Out of Heaven
• Robin Thicke feat. T.I. and Pharrell: Blurred Lines
• Taylor Swift: I Knew You Were Trouble

Vélemény: Szerintem JT, Bruno és Taylor között fog eldőlni. Közülük is inkább JT klipjének adnám az elismerést, mert van egy történetet és teljesen kifejezi a dal mondanivalóját, főleg az első négy perce meghatározó, még Bruno győzelmével elégednék meg, mert nem egy szokványos technikával csinált kisfilmje van és jó '70-es, '80-as évek hangulata van. A két nem említett közreműködés értelmetlen, így még a jelölést is elvenném tőlük.

LEGJOBB HIP-HOP VIDEÓ

• Macklemore & Ryan Lewis feat. Ray Dalton: Can’t Hold Us
• Drake: Started From The Bottom
• Kendrick Lamar: Swimming Pools
• A$AP Rocky feat. Drake, 2 Chainz & Kendrick Lamar: F**kin Problems
• J. Cole feat. Miguel: Power Trip

Vélemény: Nem vettem a fáradságot, hogy belenézzek ezekbe a videókba, mert ez a kategória teljes mértékben hidegen hagy, de a díjátadóig megnézem ezeket.

LEGJOBB FÉRFI VIDEÓ

• Justin Timberlake: Mirrors
• Robin Thicke feat. T.I. and Pharrell: Blurred Lines
• Bruno Mars: Locked Out of Heaven
• Ed Sheeran: Lego House
• Kendrick Lamar: Swimming Pools

Vélemény: Az utolsó jelöltről még soha életemben nem hallottam, ezért megnéztem a videóját, hát tipikus hip hop, legalább az előző kategória egyike ki van lőve. Szerintem itt is JT és Bruno küzdelem lesz, viszont nyerjen egy egyszerű történetű, kreatív filmecske a Lego House. Amúgy is szeretem Edet, így szívesen látnám a díjat nála, viszont elég csekély esélye van Amerika két fő férfiénekesével szemben. Ha ebből a trióból nyer valaki nem fogok dühöngeni.

LEGJOBB NŐI VIDEÓ

• Rihanna feat. Mikky Ekko: Stay
• Taylor Swift: I Knew You Were Trouble
• Miley Cyrus: We Can’t Stop
• P!nk feat. Nate Ruess: Just Give Me A Reason
• Demi Lovato: Heart Attack

Vélemény: Miley-jelölése röhej ahogyan Demié is, hisz mindkettőjük teljesen értelmetlen videoklipet csinált, Miley helyett simán berakhatták volna Selenat, mert az legalább szépen fényképezett klip. Szóval utóbbi kettő esélytelenek kategóriáját erősíti. Egyetlen dologért haragszom, hogy Pinktől nem a Tryt jelölték, hisz az művészi és kifejező, persze a JGMAR is az, csakhogy a tánckoreográfia mégis csak nagyobbat üt. Valószínűleg Taylor, Pink és Rihanna között dől el a díj sorsa. Szerintem Rihanna nyer, mert ő a ma élő legnépszerűbb globális szupersztár, de ezért a klipért nem érdemelné meg.

LEGJOBB POP VIDEÓ

• Bruno Mars: Locked Out of Heaven
• Justin Timberlake: Mirrors
• fun.: Carry On
• Miley Cyrus: We Can’t Stop
• Selena Gomez: Come and Get It

Vélemény: Sokat itt sem kell töprengenem, hogy kik között zajlik le majd a meccs. Egyértelmű, hogy Bruno és JT párharc lesz megint, bár én még a Fun.-t is szívesen látnám győztesként. A két hölgyet ebből a kategóriából tudtam volna nélkülözni, főleg Miss Cyrust, mert Miss Gomez klipjében legalább szép az operatőri munka.

LEGJOBB EGYÜTTMŰKÖDÉS

• Justin Timberlake feat. JAY Z: Suit & Tie
• Pitbull feat. Christina Aguilera: Feel This Moment
• Calvin Harris feat. Ellie Goulding: I Need Your Love
• Robin Thicke feat. T.I. and Pharrell: Blurred Lines
• P!nk feat. Nate Ruess: Just Give Me A Reason

Vélemény: Ez is egy nehéz kategória, de itt a tétjeimet egyértelműen a Pink és a Nate Ruess párosra tenném, hisz az lett az idei év egyik legnagyobb slágere, ráadásul úgy, hogy tényleg egy tökéletes számról beszélünk. A többi jelölt szerintem nem igazán érdemelné meg, mert azokban nincs ekkora érzelmi töltet vagy szórakoztatási faktor.

LEGJOBB TÁRSADALMI ÜZENETTEL RENDELKEZŐ VIDEÓ

• Kelly Clarkson: People Like Us
• Macklemore & Ryan Lewis: Same Love
• Snoop Lion : No Guns Allowed
• Miguel: Candles In The Sun
• Beyoncé: I Was Here

Vélemény: Macklemore és Ryan Lewistól a förtelmes slágerük után nem számítottam egy mondanivalóval rendelkező klipre, aminek teljesen pozitív az üzenete, nekik kell nyerniük vagy Beyoncénak, hisz az övé is meghatóra sikerült. Valahogy mindegyiknek odaadnám, mert pozitív üzenetük van. Nehéz döntés.

LEGJOBB ROCK VIDEÓ

• Imagine Dragons: Radiocative
• Fall Out Boy: My Songs Know What You Did In The Dark (Light Em Up)
• Mumford & Sons: I Will Wait
• 30 Seconds To Mars: Up In The Air
• Vampire Weekend: Diane Young

Vélemény: Meggondolandó lenne, hogyha érdekesebb videók lennének itt. A Mumford and Sons kimondottan unalmas koncertvideót hozott össze, a 30 Second to Mars jó klip, de olyan mintha teljesen random jeleneteket vágtak volna össze, a Vampire Weekendé szórakoztatóan kilógó, a Fall Out Boyé múlt eltörlős két szexi csajjal és az Imagine Dragons plüssmacikkal támad, hát nem vagyok meggyőzve. Talán az utolsó kettő közül érdemli meg valamelyik a címet. Legyen az Imagine Dragons, mert egyedi a klipjük.

Szóval átrágtuk magunkat a főkategóriákon, a kisebbekhez nem tudok igazán hozzászólni, de a nagyobbakat igyekeztem értékelni, hát nem igazán sikerült erős mezőnyt összeszedni. A gálát lehet, hogy megnézem, de a győztesekről majd tudósítok nektek. Lehet, hogy lesz pár meglepetés.

Ha szeretnéd oszd meg te is velem a saját listádat! Ki nyerjen? Ki ne kapjon semmiképp díjat? Mit gondolsz a jelöltekről?

Szilvási Lajos: Egyszer-volt szerelem

Szilvási Lajostól jó pár könyv sorakozik a könyvespolcomon, mivel annak idején a szüleim ezeket a könyveket olvasták, így az ő világukba nyerek betekintést realistán, enyhén nyomasztó és keserű stílusban. Múltkor már volt egy dühös bejegyzésem az író egyik könyvéről, így félve fogtam a kezembe ezt, viszont ez romantikus regényt, így gondolhattam volna, hogy most nem fogok csalódni. Az író valahogy ért a szomorú romantikus énem megbolygatásában. Enyhén spoileres lehet...

Tartalom: A világ másik végéről ér haza két esztendő után Holló Péter, soproni erdőmérnök-hallgató. Annyi más fiatallal együtt, kalandvágytól űzve vágott neki a világnak 1956 novemberében. Fél Európán át hányódva jutott maroknyi társával Kanadába. Ott azonban nem a tanulás lehetősége várta, hanem valóságos rabszolgamunka egy fakitermelő telepen. Ötödmagával megszökött, de végül csak egymaga vergődött haza, a könnyelműen elhagyott ősi városba. Vissza tud-e illeszkedni az életbe, képes lesz-e meglelni helyét a főiskola közösségében, s visszatalál-e Krisztinához, életének egyszer-volt szerelméhez?

Ha őszinte akarok lenni, nekem a Szilvási-regények közül ez tetszett a legeslegjobban, mert egy őszinte, fiatal, makacs szerelemről szól, ami egy reménytelennek tűnő időben játszódik. Be kell vallani azért, hogy az orosz megszállás azért nem volt ennyire nyomasztó, mint amennyire az úr lefesti nekünk. Végül is nem arról szól, hisz ez egy romantikus regény, ami az én szívemhez közel áll, hiába tűnik úgy, hogy nem. Ha szerelem szövődik akkor bármilyen két típusú ember között kialakulhat lehet, hogy totál ellentétek között, lehet, hogy hasonló típusúak között. Nos, utóbbi van itt is, amitől azt hinné az ember, hogy könnyebben egymásra találnak, de remekül megfogalmazzák, hogy két ilyen zárkózott ember, mint Holló és Krisztina egyáltalán nem nyitnak egymás felé, hisz haragszanak a másikra és nem hiszik el, hogy még érezhetnek valamit egymás iránt, ez húzza ki nálam szerény olvasónál a gyufát, hisz néhány száz oldalon át szurkol nekik az ember, hogy vegyék észre már egymást, de ilyen téren egyik sem nyitna a másik felé, így kicsit soknak tűnnek a lapok, talán el is van húzva, mégis valahogy minden kis apró részlet végül a helyére kerül. Apróságoktól lesz teljes az egész. Itt díjaztam, hogy az egyik szereplő igyekezett őket egymás karjába lökni több-kevesebb sikerrel. Mielőtt mondanák, hogy felmelegítve csak a káposzta jó. Lehet, hogy valami még ki sem hűl, csak parázson lobog, szerintem értitek a hasonlatot, hát ez olvastatta magát teljesen, alig bírtam letenni.

Olvashatjuk a szerelmi "szenvedésüket", és, ahogy igyekeznek mindennapi életükkel is megküzdeni, hisz nem csak egymással van problémájuk, hanem a munkájukkal. Holló kevés igyekezettel próbál a soproni főiskolán a diáktársaival jóban lenni és visszailleszkedni, hisz Kanada örök nyomot hagyott benne, amitől nem csoda, hogy bezárkózott, valamilyen szinten megtudtam érteni, viszont sok mindenkinek igaza volt vele kapcsolatban. Krisztinánál is figyelhetjük a csalódottságot az egyetem miatt, ahogy haragszik az apjára valamennyire joggal. Szerintem az írónak nagy erőssége a lélekábrázolás, mert mindig sikerül tökéletesen visszaadni, hogy átérezzük a szereplő teljes helyzetét, hogy mit, miért, hogyan cselekszik. Szerintem ennek a kötetnek még a hangvétele is pozitívabb, mint az előzőeké.

Összességében: 10/9
Kicsit elhúzottnak érzem és bosszantónak, ezért vontam le egyetlen fránya pontot, viszont aki meg akar ismerkedni az író munkáival ajánlom ezt, mert könnyen érthető és kevésbé pesszimista. Amúgy szívesen elolvasnám a kanadai utat, hisz elég izgalmasnak és elgondolkodtatónak tűnik, főleg a mai kivándorlási időszakban, hát nem minden arany, ami fénylik.

Skins: az 5. évadról

A Skins ötödik évadát múlt héten ledaráltam mindössze két nap alatt, ami két dolgot jelenthet, hogy tökéletes guilty pleasure vagy minőségileg szórakoztató, hát ez nekem az utóbbi kategóriába esik. Valahogy a harmadik generáció számomra messze szórakoztatóbb és szerethetőbb volt, mint a második, így az ötödik etap a harmadik kedvenc évadom, ami sokak szerint az egyik legrosszabb Skins széria. Én nagyon nem szeretek a tömeggel menni, jó a második generációt én sem szerettem igazán, viszont amit a harmadik kap, azt igazán nem értem, hisz teljesen új arcokat kapunk és többségében sokkal szerethetőbb karakterek vannak. Oké, elismerem, hogy így sem tökéletes, viszont kellően szórakoztató.

Nekem az új szereplők abszolút pozitív csalódások voltak, bár az első apró negatívum is nálunk jelentkezik, ugyanis az elején nagyon sablonosnak tűnnek, mint egy amerikai tinisorozat, hisz jön az új furcsa lány, akit kikezd a menő, gonosz, divatos méhkirálynő, és van neki kettő ölebe, a háttérben meg ott a rocker, a menő sportoló, aki rögbizik, a rosszfiú és a vörös. Mondhatni kicsit elamerikaisodott, amire a néző el is kezdi húzni a száját, hogyha amerikai tinidrámára vágyik, bedobja a Beverly Hills 90210-et vagy a Gossip Girl-t. Szerencsére a második résztől jönnek a karakterközpontú részek, így igyekeznek elmélyíteni a karaktereket, talán egyedül Minnie részét éreztem megint túl amerikaiasnak. Engem azért zavar, mert egy angol legyen angol, ahogy magyar a magyar és ne Álom.net-et csináljunk. A harmadik generáció szerethetőségben tényleg messze felülmúlta az előző brigádot. Talán sarkítottak a karakterek, de megtalálja mindenki a magának valót. Az én kedvencem Franky lett, aki emlékezetes figura, de kedveltem Graicet és Richet is.

Imádtam, hogy tele voltak megint popkulturális utalásokkal, amikből azt szűrtem le, hogy finoman oltogatják az amerikai kedvenceket. A humor mindig meghatározó volt, így két drámázás közepette jó mosolyogni is egyet nekünk nézőknek. Szerintem megvolt az alap Skins-hangulat, mert voltak elcseszett ügyek, ahogy a szereplők sem tökéletesek hibáznak, majd igyekeznek helyrehozni, így a részeknek kicsit pozitív végkimenetele legyen. A dráma még mindig jelen van, de nem olyan nyomasztóan, mint az előzőben, hanem az egyszerű szülői, baráti, szerelmi kapcsolatokra koncentrál. A két szerelmi három(négy?)szöget teljesen feleslegesnek éreztem, játékidő kitöltésére voltak, főleg a Minnie-pasija-LB közötti fallabdázás kimondottan idegesített, viszont Minnie ezután kedvelhető lett, és a kevés résznek köszönhetően keveset élt, a másik Franky-Matty-fekete lány között, amiben több szufla volt, mégis engem nem érdekelt. Hatalmas pozitívum, hogy a zene még mindig tökéletesen passzol, és még mindig a főcím zenéje van elrontva.

A Skins-ben azt szerettem meg igazán, hogy igyekszik nem a felszínt kapargatni, hanem mélyebbre is igyekszik bejutni. Mindig díjaztam, hogy az elfogadás, megértés üzenetét igyekezték a tizenéves nézőknek sugározni, hisz tudjuk, hogy a gyerekek a legkegyetlenebbek és az ilyen pozitív irány kell nekünk. Sajnálom, hogy itthon nincs kultusza, mivel szigorú előírások miatt nem lehet korán adni a benne lévő tartalom miatt, pedig sokan ugyanezt csinálják az életben.

Összességében: 10/7,5
Ennél nem erősebb tekintve a szerelmi fallabdákat és az amerikanizációt, de többségében nem felszínes, szerethető és ha már nem is ugyanaz, mégis abszolút van egy bája még mindig az egésznek. Lehet, hogy a mostani karakterek kétdimenziósabbak, de mégis csak jobb, mint a második. Oké, még mindig nem értem az Effy iránti szeretet. Szóval hátravan még két évad nekem és utána goodbye Skins.

Aktuális zenei dömping

Britney Spears - Ooh La La

Szokásos Britney popszám, viszont a háttérben szólhat nyugodtan. A videoklip viszont zabálnivaló, hogy Britney anyaként viselkedik és feltűnnek a kisfiai, akik már igen nagyok. Egyedül a vége nem tetszik, mert azt vártam, hogy Hókuszpók visszavarázsolja Britet a moziba, viszont jó látni a nem túl szépen animációs törpöket. Az egész kisfilm bájos és aranyos.

Pontszám: 10/7

ByeAlex - Nekemte

Érdekes egy videoklip, amiben elég jól alkalmazkodtak a dalszövegéhez. Tetszik a látványvilág, a megoldások, az ötletek. A dal már kevésbé tetszik, ami a zene oka, hisz elektronikus és ráadásul szét van effektezve Alex hangja, amitől általában gutát kapok. A Kedvesem vonalát jobban szeretem.  
Pontszám: 10/7

Demi Lovato - Made In The USA

Demiről már lekerült a haragom, bár a tucat popénekesnői részt nem gondoltam meg. Néhány napja jelent meg a legújabb videója a Made in the USA-hoz, aminek a szövege a tipikus amerikai tökéletességről szól, viszont mivel popszám fülbemászó és egyszerűen bugyuta, így válik egyszerűen szerethetővé. A videoklipnek egyszerű története van, hisz egy fiatal szerelmes párról szól, aminek a férfi tagja elmegy Afganisztánba, ahonnan vissza is jön. Sokan írják, hogy milyen lenyűgöző, pedig Katy Perry ezt a katonás témát ellőtte, meg ez elég sablonos történet, viszont hatalmas pozitívum, hogy Demi csak énekel, jó döntés volt másokat előtérbe helyezni meg végül is vidám hangulata van az egésznek. Talán Demi kisfilmjei közül nálam a harmadik legjobb Skyscraper és Give Your Heart A Break előkelőbb helyen van. Itt már elhiszem, hogy felnőtt, plusz ő volt a másik rendező is, de ezért akkor dicsérném meg igazán, ha egyedül csinálta volna. Mégis a Heart Attack értelmetlen videójához képest ez egy előrelépés.
Pontszám: 10/6

 

Selena Gomez - Slow Down

Selena új lemeze is megjelent, amiről hamarosan írok is, de egyelőre górcső alá a legutóbbi zenei újdonságát veszem, hát igazából egy teljesen átlagos popvideót kapunk, ami inkább a pasiknak kedvez, hiszen gyönyörködhetnek Selena-ban. Pont az tetszik benne, hogy úgy szexy, hogy mégis csak keveset mutat meg magától. Érezhetően van Britney, Rihanna befolyás, hisz ők a specialistái a klubban készült műveknek, bár még Mileyt és Demit is meg lehet említeni. Nekem legjobban az autó tetszett. Maga a dal elég távol áll tőlem, hisz diszkós, elektrós, dubstepes, ami tökéletes a partikra, én meg nem szeretem különösebben ezt a műfajt. Mégis Selena ügyesen alakítgatja zenei karrierjét.
Pontszám: 10/5

Victoria Justice - Gold 

Erre is azt mondom, hogy tipikus popszám, amiből egy milliót hal az ember, főleg a témáját tekintve, viszont nyárra tökéletesen könnyed. Egy-két jelenet a klipben nekem egoista, főleg amikor szőrmét visel, bár azt énekli, hogy ő arany. A klip egyszerű, letisztult színvilága is tetszik, viszont nagyon közepes kategória. Így utólag inkább Cher Lloydos. A fickó helyes, de sokat nem dob rajta.
Pontszám: 10/4

Skins: a 4. évadról

A Skins 4. évadát egy ideje jegeltem, mert filmezni akartam egy picit és úgy éreztem, hogy egy picit hagyom a 3. etapot pihenni, hogy utána a megosztó szezonba belevágjak, pedig az a legnézettebb szériája a sorozatnak, viszont szerintem a második generáció az egy millió feletti számokat nem érdemelte meg az első fényében, de mégis jobb, mint egy amerikai sablon. Amennyire tetszett a szezon háromnegyede, a vége valahogy keserű szájízt okozott a számban. Amikor ezeket a sorokat írom, már túl vagyok az ötödik évadon, de hatodik évadnak nincs szinkronja, úgyhogy jön a hetedik a jövő héten nekem.

Fontos kiemelnem, hogy a zeneválasztás még mindig tökéletes, hisz kellően bele tudnak nyúlni a hangulathoz passzolva, annak ellenére, hogy az elektronikus zenét nem kultiválom, bár sok középtempójú hangszeres nóta is van. Egyedül a főcím zene megmixeléséért haragszom, mert megszoktam az eredetit, bár értem, hogy generációváltással megújul. A zene mellett még a humor is megvan, amiket főleg Cook szolgáltat nekünk, viszont kis mennyiségben vannak jelen. Valahogy az egészről az erőltetett komolykodás jött le, ami nem állt az egésznek jól. Tovább spoilerekkel folytatom...

Tudom, hogy a második évad is komoly volt, ott viszont még mindig viccesek voltak, itt meg sok minden vontatott és unalmas volt, amiket leginkább a kapcsolatokban való súrlódások okoztak, hisz itt van elsőre az Emily és Naomi mizéria, amit felesleges bonyolításnak éreztem, mégis úgy gondolom, hogy a végén szépen lezárták, így sikerült nálam Emilyt leépíteni, ahogy a kemény csajt játszotta, a másik a Pandora visszaszerző akció, ami egyáltalán nem működött, főleg, hogy ő a széria számomra legidegesítőbb és naivabb karaktere. Szerencsére minimális Panda jelenlét volt, így amikor megszólalt annyi baromság nem dőlt ki a száján.

Effy bekattant az évad második felében, aminek az okát még mindig nem értem. Nem tudta a boldogság érzését feldolgozni vagy valami ilyesmi lehetett a gond. Egész jó jeleneteket hoztak így össze, nekem ehhez köthetők a kedvenc pillanataim, főleg az ő része tetszett a legjobban. Kaya Scodelarico tökéletesen jól hozta az eszement leányzót, akibe még a pszichológusa is belezúgott és végzett a pasijával, Freddie-vel, ez csak meglepett, de különösebben nem nőtt szívemhez a srác. Freddi aranyos volt, hisz szerette Effyt. A fináléban zavart, hogy nincs jelen, de mégis ott volt, hisz szólt a hangja és az ő szülinapját ünnepelték a srácok.

Cookot megkedveltem, azért nem úgy bírom, mint anno Tonyt, mert nem igazán tanult a nemtörődőm. Például az Effy iránti szerelme miatt nem tette tönkre a virágzó kapcsolatot és kitűnt, hogy akit szeret, azzal nagyon is tiszta szívvel törődik, csakhogy ezt az oldalát elrejti. A saját részében mutatott egy pozitív irányú jellemfejlődést, hisz vállalta a tettei ért a felelősséget, erre a következő részben már kint koricált, amit nem díjaztam, csakhogy legalább karakterhez hű húzás volt.

Tetszett Effy, Cook, Katie, JJ része, hisz megváltoztak, kicsit felnőttek, még a többi rész is szórakoztató volt, de nem fakadtam sírva, hogy elballagtak a skacok, mert igazán senki sem nőtt a szívemhez. Igazából ha velük kezdtünk volna, akkor valószínű ők lennének az etalonok, viszont nálam nem azok. Még mindig nem értem, hogy Effy mitől közönség kedvenc?

Összességében:10/7
Abban őszinte leszek, hogy nekem ez jobban tetszett, mint a harmadik évad, így kapott annyit, viszont nem érzem azt, hogy ennél többet érdemelne, így is még én vagyok a legkedvesebb a második generációhoz, főleg, hogy nekem a harmadik már most jobban tetszik. Meglátszik, hogy az angol nézők nem velem vannak. Még így is messze alázza az amerikai tinisablon drámákat.

Albumkritika: Muse - The 2nd Law

A Muse tavaly szeptember végén dobta piacra a legújabb albumát. Nos, nekik sem hallgattam végig az előző lemezeiket, mert hirtelen elhatározásból landoltak a számítógépen. Az együttesnek három tagja van Matt Bellamy, Christopher Wolstenholme és Dominic Howard. Én a Twilight filmzenei albumáról ismerem őket az elsőről, amire egy tök jó rockszámot raktak össze, utána egy kicsit nyálasba mentek át. Úgy tudom, hogy meg is bánták, hogy a soundtracken énekeltek. Nem baj az. Szóval vágjunk bele A 2. törvénybe.

Szabó Győző: Toxikoma

Ha a fantasyirodalom meghatározó trilógiájával csődöt mondasz, inkább keresel magadnak könnyebb és nem unalmas művet. Nagyjából ezt testesíti meg Szabó Győző munkája, aki hasznosabb célból ragadott tollat, nem, mint Szepesy Nikolett. A könyvet a tesómnak vettük, de engem is érdekelt, hogy milyen lehet drogosnak lenni és miért ne legyek soha az. Igazából ez egy tanulságos könyv szerintem, úgyhogy aki szépirodalmat és fennkölt metaforákat vár, akkor az kerülje el a kegyetlen valóságot. Hát nyomott hagyott bennem.

Tartalom: Nem akarod, hogy drogos legyen a fiad? Függő a lányod? Vagy te magad szeretnéd tudni, megéri-e tisztának maradni? Szabó Győző felkavaró őszinteséggel meséli el, mennyire kalandos az út a pokolba – visszafelé viszont annál gyötrelmesebb. Hány embert veszített el az ismert színész, mire megtalálta önmagát és az édes életet? Ezt a könyvet el fogod olvasni!

Elég nehéz összefoglalnom, hogy pontosan mit érzek a könyv iránt, mert eléggé elgondolkodtatott, amikor néhány hete olvastam. Érdekelt, hogy kit ki vagy mi vesz arra rá, hogy a drogokhoz nyúljon, hisz hiába a sok ellen kampány, mégis sokan nyúlnak különböző tudatmódosító szerekhez.. Én nem élek ilyenekkel, mert az agyam ösztönösen nemet mond rá, viszont van egy kis hang, hisz az ember kíváncsi rá, csakhogy látom a csontsovány, lepusztult, szétlőtt embereket, ami ráébreszt, hogy én nem akarok ilyen lenni, mert az agyamat tisztán akarom, szeretnék normálisan kinézni és szeretnék egyszer saját családot. Szabó Győző könyve is azt mutatja meg, amikor könnyen rászokik az egészre, és, hogy nem tud tőle szabadulni, hisz próbál tőle távol maradni, aztán jelentkeznek az elvonás tünetei.

Régen azt hittem, hogy valaki a valóság elöl való menekvés miatt szippant, azért ennél egyszerűbb okok vannak rá, hisz az ember nem akar kilógni a társaságból, és már is lenyel valami tablettát. Itt is ez volt, pedig Győzőnek is teljesen rendes, normális gyerekkora volt, még családja is van, mégsem állt le a cuccról, hisz már a rabja lett. Feltárja, hogy minek, mi a hatása, miért nem tudta nélkülözni, és hogyan próbáltak neki segíteni, mégis kiderült, hogy először magát kell legyőznie. A vége felé már kezdte tönkretenni, hisz elveszthette volna az állását, a családját, a barátait, a tekintélyét, még az is kiderült, hogy sokszor munka közben is be volt lőve, akkor hogy a fenébe játszotta el a karakteret.

Sokszor igyekezett letenni, aztán megint szívta vagy lőtte magába. Csodálom, hogy a körülette lévő embereknek volt kitartása hozzá és türelme. Ahogy a tartalomban olvashatjátok, hát ezt letenni a legeslegnehezebb, hisz újra és újra csábítja magához, utána ha leteszi, akkor tisztának lenni a még rizikósabb, hisz elég egy gyengébb pillanat, aztán megint visszaesik. Számomra ilyen szempontból tanulságos, mert semmi vágyam ilyen sorsra jutni, ezt pedig olyan szájából hallani, aki átélte és ismert ember, az megbecsülendő. Szerintem ilyen önvallomások kellenek, nem az, hogy Szepesi Nikolettben fél Magyarország járt, mert ebből nem tanulsz, hisz ez olyan magánügy, ami rátartozik, csakhogy mivel a média igazán sose figyelt rá, hisz nem lett olimpiai bajnok sosem, most megkapja, ilyet én is írok és rám ez nem igaz. Ha legalább valami önsegítő könyv lenne azoknak, akik szexfüggők, viszont én eltértem a bejegyzéstől.

Nem egy szépirodalmi alkotás, viszont köznapian, érthetően van megírva, hogy mindenki tökéletesen felfogja ezt a falsúlyos könyvet.

Összességében: 10/10
Tudom, hogy nem szépirodalom, viszont tanulságos könyv és valószínű elfogult vagyok, de bennem mély nyomot hagyott. Számomra meggyőző volt. Szóval tessék egy normális magyar híresség kötetét elolvasni, nem pedig olyant gazdagítani, aki egyáltalán nem érdemli meg. (Megjegyzés: Niki könyvére még mindig kíváncsi vagyok, de halálbiztos, hogy én pénzt nem adok ki érte.)

A kedvenc videoklipjeim - Top 13

Nickelback - Rockstar

 

A Nickelbacket mindig is kedveltem a jó számaik miatt, bár inkább a lassú dalaikat részesítem előnyben. viszont a Rockstart imádom, mert simán egy hétköznapi ember is bele tudja képzelni magát. Mondjuk szerintem ez a legeslegjobb számuk. A klipben lelkes rajongók szerepelnek, akik énekelnek, az ilyeneket mindig szerettem, amikor a közönség is asszisztál a zenészeknek, pontosabban itt a zenekar egyszer sem bukkant fel. Simán az egyik legjobb rockvideó.

The Social Network - A közösségi háló (2010)

Facebook, az a szó, amiről szinte minden ember tudja, hogy micsoda, hogy ki alkotta, és szinte mindenkinek regisztrálva van. Ezt filmet is már régóta megszerettem volna nézni, mert olyan dologról szól, amit én is használok és ismerek, igazából érdekelt, hogy ez az egész hogyan jött létre, hisz már 1 milliárd ember használja, ami szerintem hatalmas szám. David Finchertől is ez az első mozi, amit láttam, nálam ő jól debütált. Előre leszögezem, hogy nekem nagyon tetszett a film, hát szeretem a drámákat, viszont nem tudom, hogy ebben mennyi a valóság, valami alapja biztos van, viszont Mark Zuckenberg azt mondta, hogy nem így történt. Na ez más kérdés...

Tartalom: Mark Zuckerberg jobban ért a számítógépekhez, mint a csajozáshoz. A Harvard egyetem diákja ideje nagy részét a gépe előtt tölti. 2003-ban új ötlettel áll elő: egy olyan oldalt indít a világhálón, ahol a haverok közösségi életet élhetnek. A kollégiumi szobából indult Facebook valóságos kommunikációs forradalmat hozott, és alapjaiban változtatta meg a világot, az emberi kapcsolatokat - és megváltoztatta az alkotóját is. Hat esztendővel és ötszázmillió ismerőssel később Zuckerberg a világ legfiatalabb milliárdosa. Egykor békés, nyugodt életről álmodott, a siker azonban felkavarta mind a szakmai, mind a magánéletét.

Itt szerintem a Facebook globalizációja másodlagos, mert inkább az emberi kapcsolatok és maga az üzlet van előtérben. Persze, az egésznek a közösségi oldal létrejötte a lényeg, mégis azt láthatjuk, hogy ki alkotta és hogyan tette az üzlet tönkre a barátságát plusz még milyen perek folytak ellene. A cselekmény a múltba kezdődik, miközben a jelenben zajlanak a perek, ahol a felperesek elmondják a saját kis történetüket és bemutatják ez hogyan vezetett idáig, csak két per van, amik közül a másik a súlyosabb morálisan, hisz Zuckerberget a régi legjobb barátja beperelte, aminek szerintem volt alapja, csak én abból azt hámoztam ki, hogy végül is nem Mark, hanem Sean Parker volt a felelős abban az ügyben, hát a barátjában is csalódott. A másik meg egy ovisharcnak tűnik, mert azon lovagolnak, hogy kinek az ötlete volt a facebook. Szerintem Markot az ő ötletük csak ösztönözte, hogy még jobbat csináljon. Tele van erkölcsi kérdésekkel, így ugrunk bele egy egész jó drámába, hisz te is gondolkodsz, hogy kinek adnál igazat. Egyedül a legeslegvégén lévő jelenet nem tetszett, az kár volt szerintem. Jobban becsülöm ezt a honlapot? Igen.

Mark Zuckenberget az egészben igyekeznek egy seggfejnek ábrázolni, amit leginkább az elején gondolok róla, viszont az első fél óra után én szimpatikusnak találtam, hogy őt nem a pénz mozgat, hanem szerette a munkáját, élvezte, amit csinált, persze voltak bunkó megmozdulásai, én kedveltem. Különösebb fejlődést nem mutatott a figurája. Talán ezzel azt mutatták, hogy a pénz nem változtatta meg. Jessie Eisenberghez szerintem passzolt a szerep, bár Oscar-jelölést szerintem nem ért meg. Eduardot is kedvelte, hisz csak segíteni próbált végig és láthatjuk hogyan uralkodott el rajta a harag. Justin Timberlake is jól játszotta a paranoiás menő üzletembert, szórakoztató volt. Szerintem egész emberi figurákat alkottak. Talán egy-két szereplőt éreztem feleslegesnek.

Egyedül a film zenéje idegesített, mert olyan volt, mint valami rossz horrorfilmmé. Plusz van egy fontos tanulsága, hogy ne keverd az üzletet és a barátságot. Amúgy azért is jó film, mert elrepült vele az idő tényleg. Hirtelen eltűnt az a két óra.

Összességében: 10/9

A zene az zavart, viszont a többi téren remek volt szerintem. Nekem leginkább a drámai pillanatok tetszettek, azért voltak megmosolyogtató részek is. Szerintem egy megnézést megér, igaz nem az évszázad filmje, mégis van benne egy kis tanulság.

28 nappal később (2002)

Tegnap este igazából A lé meg a Lola című filmet terveztem megnézni, csak valahogy elment tőle a kedvem, nem vágytam az akcióra, inkább horrort akartam, ezért néztem a 28 nappal később című mozit. Öröm volt látni, hogy ez végül is európai film, mert angol, francia gyártmány, így kicsit kiszakadtam az amerikai mainstreamből. A zombik reneszánszukat élik köszönhetően a The Walking Dead című zombidrámának, aminek a pilotja kísértetiesen hasonlít ehhez, ezért néztem is meg plusz elég kedvező véleményeket kapott és FreddyD is ajánlotta, hát rossz csak nem lesz. Utána a folytatást is meg szerettem volna nézni, csak láttam, hogy teljes stábcsere volt, így gondoltam, inkább kihagyom, viszont azt is bepótolom majd. Szerintem ez sem egy szokványos zombifilm, persze az alapsablonok ugyanazok, hogyha megharapnak fertőzött vagy, gyorsak, emberi húsra fáj a foguk, egyedül ne menj sehova stb.

Tartalom: Jim (Cillian Murphy) felébred a kómából, de senkit sem talál a kórteremben. Üres a folyosó, az egész épület, üres és néma az egész város. Jim semmit sem ért, rémülten bóklászik a kihalt metropoliszban. Végül rátalál egy emberpár: túlélő, mindentől rettegő menekülők. És nemsokára találkoznak azokkal is, akik elől menekülni kell. Egykor emberek voltak, ám a gyilkos vírusnak köszönhetően már csak fékevesztett őrültek, akik ölni akarnak. Jim huszonnyolc napig feküdt a kórházban, de ez elég volt ahhoz, hogy Anglia szinte elnéptelenedjen.

Őszinte leszek, nekem ez csalódást okozott, annak ellenére, hogy port.hu-n és IMDB-n is majdnem nyolc pontra értékelték, akkor valószínű velem van a gond. Nem haragszom ezért erre, csak engem pár dolog zavart. Nekem az volt a fő problémám, hogy úgy éreztem, hogy a szereplőknek nem adtak különösebb mélységet és nem igazán ismertük meg őket. Talán csak Jimről tudnék elmondani három dolgot, bár még azokat is nehezen kutattam ki az emlékeim közül, így valahogy nem is került igazából senki sem hozzám közel, viszont azért drukkoltam a három-négy főszereplőnek. Azért el kell ismernem, hogy Jimnél van karakterfejlődés a végére, mégis nekem ez marha kevés, hogy senkiről sem tudtam igazán semmit, ez engem zavart. Annyira szigorú nem lehetek, hisz érzelmi töltet adtak az egyik női főszereplőnek és a másik nőnek is adtak érzéseket, amikor végre láttam azt, hogy mennyire viseli meg az embert egy ilyen világ. Szóval egy kicsit ellentmondtam magamnak. Azt szűrtem le az egészből, hogy itt sem annyira a szereplők, hanem magán a világon van a hangsúly. Talán emiatt tartom a színészi játékot egy jóindulatú korrektnek.

Lassú is a film cselekménye, amit igyekeztek azzal megdobni, hogy szépen nyugodtan nézed hőseink vándorlását és zombik, így néha unalmasnak tűnt, viszont vannak egész jó drámai jelenetek. Azt értékeltem, hogy annak ellenére, hogy az egész atmoszférája a 28 nappal későbbnek nyomasztó, azért van egy-két jó poén, nekem a film végén van a kedvencem, mégis volt szerintem egy rosszul kijövő vidámabb jelenet, amikor éppen, hogy elfutnak a zombik elöl, aztán a következő képsorokban azt látjuk, hogy mosolyogva vásárolnak be, oké, ezt is meg lehet magyarázni. Nem akarok nagyon spoilerezni, viszont akkor sem tetszett a film második fele, mert inkább valamilyen háborús filmre emlékeztet az a rész, inkább maradtunk volna simán az eredeti felállásnál, viszont a vége az egésznek valamennyire, ezért a húzásért kárpótolt, én a zombiknak szurkoltam ott.

A leginkább számomra a film hangulata a reménytelen posztapokalipszis működött, ahogy próbáltak túlélni a szereplők és még ijesztgetni is sikerült, mert zombikkal álmodtam éjjel, úgyhogy szerintem ez volt a legjobb az egészben. Szerintem érezhetően angolos volt az egész, fogalmam sincs miért. A zene is tökéletesen passzolt az egészhez, főleg, ahogy jött a feszült muzsika, aztán ugrottak elő a zombik. Kicsit talán az egész elgondolkodtatja az embert, hogy mihez kezdene adott helyzetben, csakhogy nem szeretném soha valóságban ezt megtapasztalni. Pár szó még a zombikról, hogy szerintem a vörös szemek miatt lettek ijesztőek, mert különösebben nem lettek elmaszkírozva és nem a hagyományos lassú, hörgős zombik voltak, hanem a másik fajta a gyors.

Összességében: 10/6
Nem rosszindulatból adtam ennyit az egészre, csak nem tudok nagyon azokon a dolgokon felülkerekedni, amiket leírtam, mert végül is fontos tényezők, viszont sok minden működött, így nálam az alulról jó film kategória. Valószínű nem ennyit érdemel, csakhogy most én értékeltem, ettől függetlenül tetszett és benevezek a folytatásra.

To Rome With Love - Rómának szeretettel (2012)

Testvéri ajánlás megint. Igen, ezért jó, hogy ha van tesód, mert ha éppen nincs néznivalód (mondjuk van egy csomó sorozat, ami vár rám mellékesen, én bajom), akkor ő ajánl valami jót. Mondjuk én magamnak külön írtam egy listát, úgyhogy leginkább abból akarok szemezgetni, főként a kultfilmeket akarom megnézni, mert vannak nagy hiányosságaim. Woody Allentől már kaptam egy jó történetet, ami az Éjfélkor Párizsban volt, így nagy kedvvel álltam neki a filmnek, legalább olyan szerethetőséget, tanulságot és minőséget vártam, mint abban, bár a Rómának szeretettel elég sok negatív kritikát kapott, engem mégsem tántorított el, viszont nem vagyok maradéktalanul elégedett.

Tartalom: A Rómának szeretettel sokszereplős vígjáték, ami a világ egyik legelbűvölőbb városában játszódik. Woody Allen legújabb filmje bemutat nekünk egy neves amerikai építészt, aki újraéli az ifjúságát; egy átlagos középosztálybeli rómait, aki hirtelen a város egyik legnagyobb hírességévé válik; egy fiatal vidéki párt, akik különböző romantikus afférokba bonyolódnak; és egy amerikai operarendezőt, aki egy énekesnek sem utolsó temetkezési vállalkozót szeretne feljuttatni a színpadra.

Mintha Woody túlvállalta volna magát a négy cselekményszállal, ugyanis szerintem ezen megfeneklik kissé a film, mert ezek közül csak 2-2 kapcsolódik egymáshoz és nem futnak össze gyakorlatban, én magamban ezt úgy magyaráztam meg, hogy a belőlük levont tanulság miatt van bennük közös. Van két szerelmi szál és két hírességes, amiket külön filmekben csinálhattak volna meg, mert valahogy a játékidőben egymás rovására mentek, hisz volt olyan, hogy az egyik szál túl sokáig képernyőn volt, míg a másik kevesebb teret kapott.

Őszintén szólva szerintem az egyik szerelmi szál elég sablonos volt, aminek a végkimenetelét is sejtheti az ember, aztán nem derül ki, hogy a főhős és a párja románca kitart-e, itt még az sem értettem, hogy a gazdag építész miért volt itt mindig képben, mert nem magyarázták meg. Először azt hittem, hogy valamiféle lelkiismerete a Jesse Eisenberg karakterének, viszont a Monica is látta és hallotta, szóval fogalmam sem volt, hogy ő mit csinált ott, viszont nem volt egy rossz megoldás az okoskodása ellenére sem. A másik szerelmi szál igazából aranyos volt, ahogy rájöttek milyen fontosak egymásnak. Itt szerintem az volt a tanulság, hogy ha engedsz a vágyaidnak, vagy rosszul sül el, vagy rádöbbensz valamire, vagy ne engedj a vágynak, mert a vonzalom nem jelenti a szerelmet. Maximum ezeket én valahogy így tudtam egymáshoz kapcsolni.

A másik két szál a hírnévvel foglalkozott, hogy valaki azért híres, mert csak, szóval gyakorlatilag egy celeb. Nekem ez volt a kedvencem, ahogy szegény fickó arcáról leolvastam, hogy azt sem tudja, hogy mi a fene folyik körülette. Én ebbe egy enyhe kritikát vélek felfedezni a mondvacsinált hírességek irányába. Hú ezt Magyarországon is bele lehetne vetni. A másik hírnév pedig a tehetséggel megszerzettről szól, így ezek jól fedik egymást. Igazából azt vártam volna, hogy nem csak morálisan, hanem valóságban is összefutnának a szálak, mert nagyjából az összesben az volt közös, hogy Rómában játszódik. Itt mellékesen megjegyzem, hogy szerintem Michalengelo és Hayley karaktere csak arra szolgált, hogy a szülőket összehozzák, így a már a közepénél feleslegesnek éreztem őket.

Az olasz hangulatot szerintem sikerült visszaadni a sok római helyszínnel, a zenével és az olasz színészekkel, így még jobban elvágyódom az örök városba. A film amúgy humorosnak is humoros, így méltón képviseli Woody bácsit, hisz van néhány emlékezetes jelenet, ezek mellett könnyed a hangvétele is, így szerethető filmecskét kapunk, aminél már láttam sokkal rosszabbakat is. A színészek is korrektek voltak, mindenkihez passzolt a szerepe. A kedvenc karakterem Jerry volt, főleg, amikor elmondta, hogy hogyan éli meg a nyugdíjt, ebben szerintem a saját véleményét fejezte ki Woody, szórakoztató figura az öreg, és szerintem ő nem megy soha nyugdíjba, amúgy a felesége sem volt kispályás. Tényleg fel kell lapoznom a többi filmjét.

Összességében: 10/7
Hiába kevés a négy történetszál, viszont ha úgy érzem, hogy egymás rovására mennek és nem igazán tetszik az egyik, akkor nem adok rá maximum pontot, viszont abszolút szerethető az olaszos hangulat, az emlékezetes jelenetek és szereplők miatt, amik közül talán egy-kettő sablonos. Igazából az egész filmre azt tudnám mondani, hogy aranyos, mert tele van szívvel. Szóval nem bántam meg, hogy megnéztem.

Django elszabadul (2012)

A kíváncsiság is vezérelt, hogy megnézzem a legújabb Quentin Tarantino-művet plusz testvéri ajánlás és az általában dicsérő kritikák miatt. Gondolom, hogy eszetekbe jut, hogy mi vonz egy lányt egy ilyen mozi iránt, nekem a válaszom, hogy fogalmam sincs. Az első Tarantino-film, amit láttam a Becstelen Brigantyk volt úgy négy éve. A testvérem azt mondta, hogy nehogy még egyszer elkezdjem nézni a New Moont (no comment), erre berakta nekem ezt a háborús filmet, igazából az ízlésem ekkor még csak alakulgatott, így hát ezt néztük meg. A legfurcsább az volt az egészben, hogy nekem tetszett, bár mai napig nem tudom, hogy mi a fene fogott meg benne és a mai napig sem tudom. Kis fejletlen agyam akkor még nem tudta feldolgozni, azóta nem néztem meg újra, csak a Ponyvaregényt láttam tavaly év végén, ami szintén tetszett, viszont kicsit értelmetlennek találtam, úgy gondoltam, hogy abban a párbeszédek a lényegek, bár tudtam követni a cselekményt, mégis szórakoztató volt. Valamit biztosan tud ez a fickó.

Tartalom: Amerika déli része két évvel a polgárháború előtt. Egy különös módszereket követő profi fejvadász (Christoph Waltz) egy rabszolga (Jamie Foxx) segítségével nagy sikert ér el, és hálából felszabadítja Djangót. De a társak együtt maradnak, hogy megkeressék a fekete férfi feleségét (Kerry Washington), akit egy rabszolgapiacon láttak utoljára. A nyomok végül egy ültetvényre vezetik őket, melynek tulajdonosa (Leonardo DiCaprio) rabszolgáit - trénere segítségével - egymás elleni gladiátorküzdelemre képezi ki. A fejvadászoknak sikerül bejutniuk a birtokra, de nem biztos, hogy ki is jutnak onnan: a földesúr hű szolgája (Samuel L. Jackson) gyanút fog, és a kalandorok csapdába esnek. Dönteniük kell, hogy az önfeláldozás vagy a túlélés-e a fontosabb számukra.

A film a feketéket rabigában tartó déliek idejében játszódik az USA-ban és az amerikaikat harangozzák be a legtoleránsabbnak? (Hagyom a személyeskedést.) Kevés vagy egyetlen egy westernfilmet sem láttam. Számít Bud Spencer és Terence Hill ilyen mozija? Szóval mondhatni ez nekem az első westernfilmem, így kapok cowboy kalapokat, csizmákat és lovakat plusz fegyvereket, meg egymást lemészárló alakokat, viszont ezen tovább tud nyúlni a film a szereplőkön keresztül. Igazából a filmmel a szórakoztatás mellett a szörnyűlködést is el akarták érni a nézőknél, hisz annak ellenére, hogy az egész baromi vicces a pörgős párbeszédek és helyzetek miatt, de mégis van mélysége, ami az amerikai történelem egyik legszörnyűbb időszakáról szól és a fekete rabszolgák, ez főleg, azért furcsa, hiszen az USA-ban demokrácia és felvilágosodás is volt már, viszont egy ókori módszert alkalmaztak az ültetvényeken. Igen, beszúrtak nekünk direkt olyan jeleneket, amikor nem hiszel a szemednek, hogy ilyen szörnyűségeket megtesznek/megtettek emberekkel. A feketéket használati tárgynak tekintették és kutyául bántak velük, ezek az emberek a legnagyobb álszentek. Akkor lettem nagyon dühös, amikor az egyik férfi egy nőt akart megostorozni, miközben a Bibliát szorongatta és abból idézett, nem vagyok vallásos, azért ez mekkora pofátlanság. Szemtanúi lehetünk a fehér emberek kegyetlenségének, ami a feketéket érte. Sejthetitek, hogy én ezt a rendszert mélységesen elítélem, viszont remek jeleneteket kapunk ezekről, így Tarantinonak hatalmas pacsi, hogy ez megmutatta. Az alaptéma remekül ki van dolgozva. Ehhez mérve remek poénokat kapunk, ami nagyon jellemző az úrra, így remekül szórakoztam. Főleg, hogy a majdnem három órás játékidő alatt nem érzem leülni a filmet. Az erkölcsi dilemmázás is tetszett. Az operatőri munka és a zene is nagyon tetszett.




Nekem a téma mellett igazán a karakterek működtek. Az én kedvencem Dr. Schultz volt, akit Christoph Waltz alakított, ezért Oscart is nyert jogosan, annyira stílusos, intelligens, művelt, laza úriember volt, hogy nem tudtam nem imádni a karakterét, ahogy nem hozzák ki a sodrából és jókedvűen megcsinál majdnem mindent, a film elején Django arcáról azt olvastam le, hogy nem tudja, hogy épeszű-e a németünk. A legutáltabb meg egyértelműen Calvin Candie volt, akit már az első megjelenésénél legszívesebben agyonütöttem volna, szegény di Caprioval sajnáltam volna végezni, mert jól testesítette meg ezt a gazdag, önmagával törődő figurát, hozzáköthető a kedvenc részem, mondjuk a Samuel Jackson által alakított inas is megérdemelt volna egy golyót. A főszereplőről Djangoról nem is írtam, mert a mellékszereplőket imádtam, viszont vele sem volt problémám, hisz szurkoltam neki, hogy megtalálja a feleségét, mégsem éreztem akkora hatását, mint a fentebb említett három karakternek, kicsit nekem az a tipikus hős karakter volt.

Összességében: 10/9
Csak azért nem adtam meg a maximális pontszámot, mert a legesleg végét elhúzottnak éreztem, ott már rövidíthettek volna, viszont a többi téren maximális elégedett vagyok a filmmel, főleg az, hogy nem éreztem meg a majdnem három órát. Aki tanulságot akar szórakozással vegyítve, akkor tegye be ezt a laza olykor komollyá váló akció westernt.   

Brian élete (1979)

Ezt a filmet én teljesen véletlenül találtam meg, amikor a tesóm DVD-i között kerestem magamnak néznivalókat, így akadt ez a kincs a kezembe. Nem néztem utána, hogy miről szól, így reménykedtem, hogy nem lesz rossz, mert a bátyámnak jó filmjei vannak, plusz kultfilmeket kerestem, és pár embernek a listáján rajta volt, amikor elkezdtem nézni, akkor sejtettem, hogy itt egy vígjátékot kapunk, mert egy férfi játszotta a női szerepet, bár furcsán néztem, amikor vallásos felhangot észrevettem, mégis ez nem akart ilyet lenyomni a torkomon.

Tartalom: A Monthy Python csoport tagjai ezúttal visszavisznek minket a bibliai időkbe. Júdeában vagyunk, ott és akkor, amikor Jézus született. Vele szinte egy időben és egészen a közelében megszületik egy másik gyermek is, Brian. Róla a napkeleti bölcsek tévedésből azt hiszik, hogy ő a megváltó. Brian élete ettől a perctől kezdve tévedések és félreértések sorozata. Júdea ekkoriban forrong: zsidók harcolnak a szabadságért, a rómaiak és egymás ellen is.

Egy biztos, hogy ez egy nagyon jó vígjáték, amit elég sokszor paródiának gondoltam, azért nem az. Az egész tök jól kifigurázza az emberi hülyeséget, hogy az emberek milyen hiszékenyek és buták tudnak lenni, hisz vakon a semmiért kezdenek el követni egy szerencsétlen embert. Szerintem ennek a lényege ez az enyhe társadalomkritika volt, amit végül a filmben is kimondanak, hogy mindenki különbözik és nem kell senkit sem különösebben imádni, főleg egy prófétának kikiáltott valakit. Ezeket meglepően jó komikus csomagolásban kapjuk meg, így szakadtam a filmen, hisz nem erőltetett undorító viccek vannak, hanem helyzetkomikumok, amik tipikusan az emberi hülyeségből fakadnak. Gondoljatok bele, hogy az emberi butaság határtalan és nagyon fáj fizikailag. Szóval itt nem is maga a történet a lényeg, viszont az is kellő ütemben halad, úgyhogy nem alszol be rajta a 10. percben, viszont nem érezd magad kínosan, így nem kezded el az ereidet felvágni közben.

A címszereplőről még néhány sor, aki szerintem a hétköznapi embert testesíti meg Brian. Szerintem kimondottan szimpatikus lesz az ember szemében, főleg, ahogy figyeljük szomorú sorsa alakulását, ahogy próbálja kis életét élni és a hölgyet meghódítani. Az arcáról én végig azt olvastam le, hogy ez miért velem történik vagy hol vagyok. Szegényt tényleg főleg a végén sajnáltam mosolyogva. Mellette még emlékezetes a Júdea Népe Front, akik utálják a rómaikat, miközben kiderül, hogy jobb azóta, csak utálják, azért semmit sem csinálnak vagy Brian édesanyja, aki a fiát általában mindig szidja, zsörtölődik szórakoztatóan. Szóval dúskálunk a viccesebbnél viccesebb szereplőkben, akik mosolyt csalnak az emberek arcára és kicsit felnyitja a szemüket.

Összességében: 10/10
A maga műfajában a legjobb komédia, amihez még hozzáadjuk, hogy a történet sem kiszámítható és remekül kifigurázza azt, amit kell, miközben elgondolkodtatja a nézőt, remek, néhol talán túljátszónak tűnő színészi játék, így persze megy a maximális pontszám. Aki még nem látta, annak tessék pótolni, mert manapság nem igazán kapunk ilyen minőségi komédiákat.