A könyvtárban nézelődtem és a címe érdekesnek tűnt, hiszen a tizenhármat baljóslatú számnak tartják. Egy igazi boszorkányos fantasy-t sejtettem a cím mögött, hát nem azt kaptam, amire a cím alapján számítottam, mert mágiát vártam ehelyett egy családi regény-féleséget kaptam, aminek nem igazán örültem, mert nem annyira jött át. Nekem ez nem boszorkányos volt, hanem simán természetfeletti, mert a család mind tagjának volt valamilyen képessége, és nem is erre fektették a hangsúlyt. Enyhe spoilerekkel folytatom tovább.
Tartalom: A New England-i Sparrow család nőtagjai tizenhárom nemzedékre visszamenően különleges adottságokkal születnek. Mindegyikük márciusban látja meg a napvilágot, s tizenhárom éves korában ismeri fel rendkívüli képességét. A legelső közülük nem érezte a fájdalmat, másikuk megjósolta az időjárást, kezével enyhítette a szülési fájdalmakat, nem fulladt bele a vízbe, belelátott mások álmaiba. Stella, a legfiatalabb, a tizenharmadik, előre látja mások halálát. Áldás vagy átok ül a lányon?
A szerzőnek az én szememben sikerült a legutálatosabb karakterévé tenni a főszereplőt, Stella-t. Nem az baj vele, hogy hülye lenne vagy hisztizik, sőt, de az utálatossága az anyjával szemben, aki mindig törődik vele a legellenszenvesebb viselkedés, amit valaha olvastam. Megértem, hogy kamaszodik, nehéz időszakon megy át stb. Istenre mondom, hogy egyetlen egy meghitt nagy összeborulós jelenetük sem volt az anyjával, aztán mindenhol olvasom, hogy ez az igazi anya-lánya kapcsolat ábrázolása, hát nekem nem volt az. A képességét illetően sem tudom megszánni. Persze, vannak szép cselekedetei, de a jelleme nálam ezt teljesen elfedi. Talán azt tetszett egyedül benne, hogy talpraesett, ami az anyjáról, Jenny-ről nem volt elmondható. Rá csak egyetlen szavam volt az egész alatt szerencsétlen, de még így is az egyik legszimpatikusabb karakter volt. Elinor-t sem zártam szívemben, mert a tipikus szigorú nagymama képe jött le róla, így utólag belegondolva talán ő volt a három nő közül a legtűrhetőbb. Benne értékeltem azt, hogy beteg létére sosem panaszkodott és a büszkeségét megtartotta. Talán az ő sorsa volt a legszomorúbb az egészben.
A családi kapcsolatok terén nálam nem remekelt a könyv, ahogy fent említett a Jenny és Stella az teljesen negatív, kihasználatlan, folyton vitatkoznak, viszont az Elinor és Jenny-szál jó lett, mert ő náluk fejlődés, kibékülés tapasztalható, itt ezt sikerült megírni. Amúgy voltak még érdekes szálak például a másik kedvencem az Elinor-Jenny mellett Elinor és a doktor bensőséges barátsága volt, hogy érezhető volt mindig számíthatnak egymásra. Itt is sajnos sokat írt Stella barátairól a szerző és a románcáról, ami dettó ugyanaz, mint az anyjáé, és fogtam előre a fejem, hogy ő is elköveti ugyanazt a hibát, azonban a barátnője és a jóbarátja szimpatikusak lettek. A barátnője -akinek a neve nem ugrik be- jó alap lehetett volna, mert nyers és őszinte, az anyja pedig a sitten ül, ez egy könyvnek tökéletes lenne, hiszen kíváncsi lenne az ember, hogy egy ilyen lány hogyan boldogul az életben. Stella-t leszámítva el lehetett lenni. Amúgy a végére elég kiszámítható és egy majdnem totális happy endes lett, mert mindenki összejön mindenkivel vagyis majdnem.
Volt egy krimiszál, ami a könyv felére el lett hanyagolva. Szerintem többet is ki lehetett volna hozni belőle, nem lett izgalmas, és ez sem lett fordulatos, kicsit lapszámbővítés volt vele a cél.
Számomra ez a mű egyáltalán nem volt boszorkányos, hiszen nem kaptunk itt varázslatot, csak képességet, minimum igézeteket vártam. Egyedül erre utaló nyom Rebecca Sparrow történetében fedezhető fel, akinek a múltját a leírásokból ismertük meg. Szerintem ez lett a legjobban eltalálva, talán az egészet erre kellett volna építeni, nem múltba tekingetésnek berakni. Nem akarom lelőni a történetét, de nekem nagyon tetszett, hiszen egy elég különleges nőt ismerhetett meg az ember az ő személyében.
A legnagyobb pozitívum az írónő stílusa volt, hiszen érezhető rajta, hogy jól ért a szavakhoz és igen tartalmas leírásokat írt, amiket utálok, de itt szívesen elolvastam. Szóval nem vagyok elzárkózva Alice Hoffman többi könyvétől, hiába tűnt úgy, mintha ezt a könyvet utálnám, hiszen vannak benne jó dolgok, de találtam kivetnivalókat. Azért sokkal jobban sikerült, mint Meg Cabot pokolkirándulása. Amúgy az egész kötet olvastatta magát, úgyhogy ha az írónő rokonszenvesebb hősöket kreál, akkor jobban fogom szeretni.
Összességében: 10/6 - a közepesnél egy picivel jobb könyv a szívem szerint, csak az volt a bajom, hogy voltak érdekes dolgok benne, amiket ki lehetett volna használni, nem pedig Stella-ra elpazarolni 200 oldalt. Ajánlom, mert egy próbát megér és hátha valaki sokkal szebbnek látja majd, mint én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése