Albumkritika: Rita Ora - ORA

Rita Ora a britek egyik legújabb üdvöskéje, akit szintén Jay-Z fedezett fel. Nem ismerős? Olyan, mint Rihanna sikersztorija. Igen, hiszen Ritat sokan az új Rihanna-nak hívnak, nekem csak egy klónja, amiről az első korong tökéletesen meggyőzött. Azért nézzünk egy kis történelmet: 2009-ben jelentkezett a brit Dalban, ahonnan nem sikerült kijutnia az Eurovízióra. Aztán New Yorkban énekelt, amíg egy megfigyelő be nem ajánlotta a Roc Nationnek, aztán találkozott a rapperrel, aki hamar leszerződtette. Gondolom megfogta a kisugárzása és az elragadó hangja. Ideje véleményt formálnom az ORA-ról, amiről bizarr szójátékok jutottak eszembe.

Ennyi eredetiség nélküliséget még soha nem hallottam. A dalokat hallgattam azon filóztam, hogy ezt-azt hol hallottam. Szóval a zene tipikus pop, amik Rihannat és Katy Perryt idézik fel, olyan, mintha őket összeöntötték volna és így lett ez a szürke korong. Amúgy nem ugrott be, hogy honnan másolták az akkordokat, oké, tudom, a popzenében ma nem lehet újító senki sem, bár ez sem igaz, hiszen voltak meglepetések tavaly. Mondjuk, a borító sem túl meggyőző. Az énekesnőre nem mondanám, hogy ő micsoda főszerepben van, csak úgy meghúzódik az egészben. A hangjától valószínűleg nem dobsz hátat, mert nem egy Adele, még Rihanna-nak sem mondható, mert annak ellenére, hogy nem szeretem, viszont a hangja elég karakteres, ha mondjuk nemcsak szórakoztatna, hanem mondanivalóval dobná fel a napom, akkor több tiszteletet éreznék iránta, mert csak a marketingjét csodálom.

A dalok között találhatsz kedvre valót, de annyira sablonosok, unalmasak és átlagosak, hogy lehet nem tetszenek. Ha viszont egy szórakoztató, bulizós, agykikapcsolóra vágysz, akkor ez tökéletes. A negatív vélemény ellenére két szám tetszett, bár az a fenti két említett énekesnőt majmolja és néhol még szerintem Kesha is befigyelt. A két kiadott dal a How we do (Party) és Radioctive, amik szerintem Katy Perry-sek. Persze ők sem megtestesült zsenik, úgyhogy szegény Ritat sem akartam ennyire bántani, mert hiszen első lemez, amin a szárnyait bontogatja, de ha olyan jót hallok, mint Emili Sandé-é, akkor szerintem lehetnek elvárásaim. Szóval a brit örömmámoromban ő belerondított, a tipikus amerikai popos lemezzel.

Összességében: 10/5
Szórakoztatott, úgyhogy ezért nem húzom le jobban, mert ahogy írtam vidításra tökéletes. Nem olyan rossz, egyszer be lehet rakni, bár nekem több ilyen nem kell egy ideig.