Filmkritika: Hetedik (1995)

Megfogadtam magamnak, hogy idén több kultikus filmet próbálok megnézni, emellett külön megígértem magamnak, hogy végignézem az összes David Fincher-filmet kiv. az Alien 3-at, mert hagyjuk az ilyen sci-fiket. Ennek volt az első állomása a Benjamin Button különös élete, amiről bejegyzés nem volt, pedig egy nagyon szép, megható történetet bődületesen jó maszkmunkával, nem is értem, miért megosztó. A második a Hetedik, amely a rendező egy korábbi alkotása. Oscar-jelölést is szerzett és nyert néhány MTV Movie Awards díjat. A film megnézése előtt nem olvastam tartalmat direkt a nagyobb hatás érdekében. Nézzük hogyan kezdet Fincher.

Tartalom: A lélegzetelállítóan izgalmas krimi-thriller helyszíne New York vigasztalan, szürke és nyirkos betonrengetege, ahol őrült sorozatgyilkos után nyomoz a rendőrség. A férfi a Bibliában megírt hét halálos bűn lajstromát követve szedi áldozatait, míg üldözői, a nyugdíjba készülő, higgadt és bölcs, William Somerset nyomozó és a türelmetlen, lobbanékony újonc, David Mills megpróbálják megakadályozni beteg terve végrehajtásában. A befejezés azonban olyan csavart tartogat, amihez foghatót csak a legjobb Hitchcock-filmekben láthattunk.

A Hetedik leírása elárulja, hogy ez egy krimi-thriller, utóbbira inkább a végén derül majd fény, de kezdjük az elején. A film első háromnegyed órája nekem nem igazán tetszett, sőt elárulom, hogy néhol unatkoztam, mert túlságosan is szokványos nyomozós valamiként kezdődött. Aztán az, hogy valaki a hét főbűn szerint gyilkol nem hozott lázba, bár érdekes motiváció. Mint az országos sablonnyomozós sorozatok. Lehetett, hogy ez a rész azért sem hozott izgalomba, mert az eleje valahogy bennem baromira a True Detective-t idézte fel. Ha mondjuk lopkodással kéne vádolni valakit, az természetesen a sorozat alkotója lenne, mert a film több mint tíz évvel azelőtt készült. Az eleje nagyon bambulós volt. Csoda, hogy közben megnéztem a facebookom. Soknak éreztem az alapozást, mint az ügy, mind a főszereplők magánélete kapcsán.

Aztán az első jelentősebb nyom után érezni lehetett, hogy itt indul meg a lavina. Akkor volt ez, amikor a nyomozók rátalálnak a lakásra, utána David Millset nyomozó elkezdte üldözni a tettest. Az a jelenetsor tényleg nagyon izgalmas és feszült volt, főként a jelenet végén lévő csavar tetszett. Aztán el kezdett szépen minden kibontakozni, hogy ki a tettes, miért teszi ezt, bár sorozatgyilkosról beszélünk, akik közt nyilvánvalóan mindenki őrült. Hannibal Lecter szintű zsenialitásról beszélünk. Ez a második egy óra olyan mesterien bontakoztatta ki a cselekményt. Szép lassan épült fel a kártyavár, hogy az utolsó áldozatokat megmentsék a haláltól. Ha ez nem lett volna csalódtam volna Fincher-ben, mert átverve éreztem volna magam, bár a vége üt igazán nagyot.

Szerencsém volt, hogy nem éreztem semmi féle kényszert arra, hogy spoilereket olvassak az egészről, mert rontott volna az élményen, ugyanis a befejezés egy szóval leírható: zseniális. Nem gondoltam volna, hogy a hagyományos krimiként induló dolog ennyire gyomron fog vágni az utolsó 15 perccel. Szerintem az annyira jól volt megírva és megrendezve, külön tetszett a vágás, az operatőri munka, ahogy váltogatták a szereplők közötti jeleneteket. Úgy látszik, David bácsi nagyon ért a lebilincselő befejezésekhez, mert ezután csak néztem ki a fejemből. Nem akarok poént lelőni, inkább nézzétek meg. Egész este ezen gondolkodtam a megnézése után, hogy hogyan lehetett volna ezt elkerülni. Igazából itt jön elő az, hogy thriller az egyik műfaji besorolása.

Nem hiába direkt hangsúlyozzák ki a két főszereplő közti ellentétet. William Somerset egy nyugodt, bölcs, érzelemmentes, nyugdíjba készülő öreg kopó, míg David Mills egy lobbanékony, hősködős, fiatal nyomozó, aki meg akarja menteni a világot. Utóbbit nagyon erősen befolyásolják az érzelmei. Igazából szerintem a rendőri munkához kell egyfajta racionalitás, mint ami William-nek van. Pont, hogy az érzelmeket szerintem ki kell zárni. Vannak dolgok, amiket itt magában kell tartania az embereknek. Szerintem csak olyan vállaljon rendőre melót, aki képes erre. A sorozatgyilkosok a maguk módján zsenik, értenek a manipulációhoz, ezért tudott a gyilkos is beférkőzni David fejébe, hisz neki a végére ez már személyes üggyé kezdett válni. Talán az ő jellemfejlődése a legszembetűnőbb a végére, hogy egy alapvetően jó emberből mi lesz a végére. A zsarnokok képesek egy jó embert is szörnyű dolgokra sarkallni.

Az elején a nyomozók is tipikusnak tűntek, hogy van a bizonyítani vágyó újonc és a bölcs öreg, a végére kellőképpen lettek árnyalva mindketten. David életét is megismerhettük, sőt külön kiemelték számunkra a feleségét, aki hiába szerepelt keveset, szerintem elég mély lett. Szimpatikus nő volt számomra, ahogy a két főszereplő is. Somerset vén róka, aki érti a dörgést, neki nincs látványos jellemfejlődése, bár próbálkozott a megmentéssel. Szerintem ő túlságosan belefásult a rendőrködésbe, ezért nem változott. Inkább a fiatalabbik változásán volt a hangsúly. Ezeket a figurákat nem akárkik keltették életre, hanem két nagy színészóriás, Morgan Freeman és Brad Pitt. Morgan Freeman-nek eleve a megjelenése egy nyugodt, bölcs nagypapa benyomását kelti, jól is állt neki ez a szerep. Brad Pitt-nek nyilvánvalóan nehezebb dolga volt, számomra meglepő módon nagyon is helytállt, főként az utolsó percekben remekelt. A köztük lévő bromance is korrektül működött.

Gwyneth Paltrowot nem láttam sok filmben, csak a Vágyak szerelmeseiben ott egyáltalán nem tetszett, viszont ez a nagyvárosban nem találom a helyemet, megtört feleség szerep nagyon jól állt neki. Még kémiája is volt Brad Pitt-el. Egy kis érdekesség, hogy a Benjamin Button különös életében is szerelmes párt alakítottak. A sorozatgyilkos karaktere szerintem nagyon jó lett, egy igazi őrült, aki szentül hisz a saját elborult elveiben, retteg tőle az ember. Hozzáköthető a film egyik legjobb monológja is, amikor elmondja, hogy miért végzett az áldozataival, az nagyon hatásos volt. Persze, nem lett volna ennyire emlékezetes, hanem Kevin Spacey játssza el. Nem szeretem a House of Cards-ot, hiába néztem végig két évadot, viszont ez az ember okkal zseniális. Nem kell különösebb arcjátékot alkalmazni, hogy hiteles legyen, mert a hanglejtés vagy a gesztusai már mindent elmondanak. Szerintem a korosztályában messze a legjobb színész.

Összességében: 10/8

Tény és való, hogy biztosan a vége emelte kultstátuszba az egészet megérdemelten. Egyedül az első 45 perc nekem kicsit rontott az összképen, kicsit többet is szívesen megtudtam volna Somerset karakteréről, bár árnyalva volt, de olyan dolgokat, hogy miért unta meg a munkáját, mi a lett szerelmével, nem magányos-e, ezek inkább csak engem zavartak. Okkal jegyezték meg az emberek David Fincher nevét, ahogy a szakma is. Igazi hullámvasút az elején izgatott lelkesedés, hogy aztán a végére mély depresszióba zuhanj.